„Én vagyok az útszélre esett búzaszem. Keresem társaimat, mert egyedül nem lehet belőlem kenyér” – idézte Oszwald Árpád felvidéki író szavait az egyik erdélyi résztvevő a Rákóczi-tábor évfordulójára, és mellé írta: „Kedves szervezők, támogatók és Rákóczi Alapítvány! Úgy érzem, hogy a táborban megtaláltam a többi búzaszemet!”
Ez az idézet nagyszerűen összefoglalja ezeknek a fiataloknak a gondolkodásmódját és nehézségeit, miként azt is, hogyan alakult ez a program, s hozott össze hasonló gondolkodású résztvevőket – hangsúlyozta dr. Papp-Aykler Zsuzsa, a Rákóczi Alapítvány elnöke, így folytatva:
Minden ember a környezetének és génjeinek az eredménye; így vagyok én is. Szüleim is ebbe a nagy menekülésbe kerültek. Édesapám máramarosszigeti (erdélyi), édesanyám Kárpátalján, Nagyszőllősön született. Én már Clevelandben jöttem világra, és az otthoni nevelés, a cserkészet, a szombati magyar iskola eredményeként tanultam meg így magyarul.
1977 óta élek Torontóban mint történész, kutató és televíziós producer. 2001-ben lettem a Rákóczi Alapítvány elnöke, de már 1994 óta részt vettem az alapítvány munkájában férjemmel együtt a határon túl élő magyar fiatalok számára akkor kezdődő Magyarságismereti Mozgótáborok szervezőjeként.
A Rákóczi Alapítványt Korponay Miklós 1953-ban alapította, és az évtizedek során – bár betöltötte feladatait – új horizontot keresett.
Elhatározták a határon túli és ezzel párhuzamosan az észak-amerikai magyar ifjúság támogatását.
Korponay Miklós már annak idején tudatában volt annak, hogy a magyar kulturális értékeket meg kell őrizni a második és a harmadik nemzedékben.
Angol nyelvű, de magyar kultúrával foglalkozó könyveket adtak ki, mint pl. The Spirit of Hungary.
1989 előtt az alapítvány minden évben 10 egyetemi hallgatót küldött Kanadából Magyarországra. 1990 után lehetőség nyílt a határon túli magyarsággal is kapcsolatot teremteni.
A Magyarságismereti Mozgótábor gondolata a kárpátaljai magyar iskolák újjászervezésével kezdődött. Anyósom halálával a virágmegváltás helyett – utolsó kívánsága szerint – a kárpátaljai magyar iskolák részére kértük az adományt. Mivel igen közismert volt és közszeretetet élvezett, az eddig még nem látott bőkezű virágmegváltásból ($9,000) videolejátszókat és sokszorosítógépet vásároltunk, s adományoztunk a Kárpátaljai Magyar Pedagógusok Szervezetének.
Ott, a határ mentén találkoztunk öt fiúval, akik biciklin jöttek, és kérdezték, hogy mi járatban vagyunk. Elkezdtünk velük beszélgetni. Kérdeztük: voltak-e már Budapesten, vagy máshol Magyarországon. Megtudtuk, hogy nem volt lehetőségük utazni, mert olyan nagy volt a távolság és különösen nagy volt a gazdasági különbség a két ország között.
Így született meg az ötlet. Az első évben, 1994-ben 80 résztvevővel két helyen, Debrecenben és Dobogókőn táboroztunk. Míg az egyik csoport a tiszántúli környéket szemlélte, a másik Budapestet és a Dunántúlt látogatta.
Ez még szerény, gyerekcipőben járó, de mégis magyarságismereti tábor volt. Tanultunk belőle. Már 1995-ben is három helyett négy országból, három helyen voltunk: Szombathelyt is hozzákapcsoltuk az előző két helyszínhez, és már forgószínpadszerűen zajlottak az események.
A negyedik évben a piaristák is csatlakoztak a lebonyolításhoz, akik Kecskeméten szervezték a programot. Most már négy országból 135 fiatal vett részt a táborozáson. Minden évben bővült azoknak a fiatal magyarországi vezetőknek a száma is, akik előadtak és koordináló szerepet vállaltak.
Hála Istennek, a szponzorok száma is növekedett, ahogy a tábor jó híre elterjedt. A levelek írása még több adakozót hozott, kézről kézre adták a leveleket.
A hatodik tábor alkalmával már Pannonhalmán is jártunk, ahol a fiatalok az ezeréves apátság falain belül minden kőnek átérezték a történelmi jelentőségét.
2000-ben bevezettük a pályázati rendszert, amelynek alapján minden ország helybeli kuratóriuma pontozás alapján választotta ki a résztvevőket. E munka nagy részét már a tábor neveltjei végezték. A tábor hírneve annyira elterjedt a határon túli közösségekben, hogy négyszer annyi pályázó van, mint amennyi hely.
A táborban 135 diák és 10 tanár kísérő három csoportra osztva, 17 napon keresztül forgószínpadszerűen ismerkedett Magyarország kulturális kincseivel és hallgatta meg a történelmi, irodalmi témájú előadásokat. Minden nap autóbuszokkal kirándultak, minden harmadik nap költöztek új helyszínre: most már Kecskeméten, Pécsett, Győrött, Miskolcon és végül Budapesten volt a szállás.
Esténként foglalkozás, népzene, népdalozás, táncház színesítette a programot. Sok olyan fiatal volt, akik egyedül érkeztek a községükből – de már az első nap szövődnek a barátságok. A Ki mit tud? nagyon fontos része a programnak, ahol mindenki kibontakozik, és bemutatja tehetségeit, a résztvevők megnyílnak egymás iránt. Az utolsó nap mindenki azért sír, mert el kell válniuk egymástól.
Bár évente több száz levél érkezik a résztvevőktől, a 10. évforduló alkalmával kezdtük csak felmérni, hogy mi a hosszú távú hatása ennek a munkának. Közvélemény-kutatást indítottunk, és már több éve gyűjtjük ezeket a benyomásokat, véleményeket.
A Mozgótábor célja, hogy a résztvevők öntudatukban, magyarságismeretükben megerősödve és sok barátságot kötve térjenek vissza otthonukba, azzal a tudattal, hogy vannak sokan, külföldön és világszerte, akik törődnek velük. Minden éveben arra törekedtünk, hogy polgármesterek, püspökök és államtitkárok fogadják a résztvevőket. Mindent megteszünk, hogy a fiatalok ne érezzék azt, hogy ők bárkinél is alábbvalók!
Sokan mondják: „micsoda nagy magyarságmentő munka ez a tábor!” Azonban az igazság az, hogy mi, a Rákóczi Alapítvány igazgatósága, minden támogatóval együtt úgy véljük: „embermentő” munkát végzünk, nem csupán magyarságukban, hanem emberi mivoltukban is megerősítjük ezeket a fiatalokat, hogy büszkék legyenek arra, kik ők, honnan származtak.
Sokszor emlegetjük, ha csak 50%-ot mentünk meg a teljes elkeseredettségtől, akkor már érdemes volt minden munka és áldozat!
2008-ban az Európai Parlament a programunknak ítélte oda az első ifjúsági Károly Díjat, mert négy országból hozunk össze évente 135 diákot, és erős kapcsolatrendszert építünk ki a kisebbségben élő fiatalok között.
Idén örömmel jelentjük, hogy ismét nagy sikerrel zajlott le az immár jubileumi, harmincadik Magyarságismereti Mozgótábor. Ismét csodálatosan tehetséges, kisebbségben élő magyar fiatalok pályáztak erre a lehetőségre, kétszer annyian, mint amenynyi helyet tudtunk biztosítani Kárpátaljáról, Vajdaságból, Erdélyből és Felvidékről.
Tavasszal már a múlt évben végzett fiatalok mentek ki iskolákba élménybeszámolót tartani és serkenteni a fiatalokat, hogy pályázzanak, mert a táborban életre szóló élményben lesz részük, és sok barátra tesznek szert.
Mi az, amit kaptál a Rákóczi-tábor alatt? Hogyan változott meg a világnézeted? – erre kértük a választ a fiataloktól.
Eszter, Nagymegyerről, a Felvidékről:
„Erőt, hitet, büszkeséget, bátorságot, s rengeteg barátot találtam. Láttam, hogy érdemes jót tenni, hogy nem szabad csüggedni, hogy nem vagyok egyedül!”
Sarolta, Délvidékről, Oromhegyesről:
„A táborban rájöttem arra, hogy mennyi mindent nem tudunk még az anyaországról. Én ezt a tudást, amit ott kaptam, szeretném továbbadni a többi magyar fiatalnak, hogy tudják, honnan származunk és mi a feladatunk a világban, miért élünk, és titokban miért reménykedik a szívünk.”
Amikor 2011-től a határon túli magyarok megkapták a kettős állampolgárságot, a határátlépés sokkal könnyebbé vált, és a fiatalok is úgy érezték, hogy most már jobb a helyzetük, van egy hazájuk, ahol számítanak rájuk.
A gondjaik azonban ekkor sem szűntek meg. A nehéz sors továbbra is kísérte őket, így a tábor továbbra is nagy segítséget nyújtott a fejlődésükben, és a Rákóczi családi hálóba való bekerülés is különleges lehetőség volt számukra.
Imola, Erdélyből, Gyergyószentmiklósról:
„Úgy hiszem, amikor hazajöttem a táborból, nem is tudatosítottam, hogy menynyi mindent kaptam! Kitűnően éreztem magamat, annyira, hogy legszívesebben két hét múlva vissza is mentem volna. Azonban arra akkor még nem figyeltem, hogy lelkileg mennyire feltöltődtem. Tényleg, erről nem is tudok másként beszélni, összefoglalnám annyiban, hogy szeretném, ha minél több fiatal eljutni ide, mert itt megérezheti, hogy nincs egyedül soha a világban… most már egy családnak a része. Ennél semmi sem fantasztikusabb, hogy tudjuk: egy család vagyunk mindannyian, és összeköt bennünket a közös sors, a közös jövő és együtt bármire képesek vagyunk. Ez az érzés leírhatatlan!”
Gergely, Délvidékről, Adáról:
„Azt hiszem, a tábor gyökeres változást hozott. Azelőtt számomra nem jelentett semmit az én egyszerű kis falum, nem szerettem, mindig elvágyakoztam onnan, messze, messze. Talán még a szülőföldemet is el szerettem volna hagyni, hiszen a háborúk, nemzeti gyűlölködések nem igazán nagy jövőt ígértek a fiataloknak. Ma már értem, hogy nem azért születtem éppen oda, hogy máshol éljem le az életemet. Azért születtem oda, mert a jó Istennek tervei vannak velem! Egy feladatra jelölt ki, amelyet csak én tudok megoldani.”
A végső üzenet a fiatalokhoz ennyi: vigyék tovább ezt a szeretetlángot, amit kaptak a diaszpórában élő adakozóktól és a tábor szervezőitől, és amikor majd visszatérnek otthonukba, tegyenek jót közösségünkben. A tábor végén ez megragadja őket. Ebben a régióban, ahol kiölték az önkéntesség fogalmát, ennek a fogalomnak pár magját elvetjük.
Már a tábor hatásának lehet köszönni – csak néhány példát idézve –, hogy ifjúsági kórusok, egy irodalmi színjátszó csoport, meg egynéhány új cserkészcsapat, Erdélyben pedig több ifjúsági csoport keletkezett.
Legnagyobb örömünkre a referensek, akik végzik a pályázatok meghirdetését és kiértékelését, már mindanynyian a tábor neveltjei.
Az egyik Kárpátaljai referensünk, Gyöngyössy Tibor, most már Ungváron tanár, és nemcsak, hogy a pályázatok értékelésében segít, de átvette az ungvári étkeztetési program koordináló szerepét. A környékbeli szegény munkanélküli családok gyerekeinek napi meleg étkezést szervez, természetesen a Rákóczi Alapítvány anyagi segítségével.
A tábor végével sem hagyjuk cserben a résztvevőket. Minden fiatal a Rákóczi Családi Kör tagja lesz, az adakozókkal együtt. Több, mint 110 ösztöndíjat osztunk ki évente olyanoknak, akik a Család tagjai, de már egyetemre vagy szakiskolába járnak, és családi körülményeik miatt nem tudnának továbbtanulni, ha nem segítünk.
Zárszóként csak annyit szeretnék hozzátenni:
Az infláció és a valutaváltás miatt mindig nagyobb összegbe kerül ez a munka. A múlt évben, az ösztöndíjakkal együtt 27 millió forintra emelkedtek a kiadások. A résztvevők ugyanazokban a kollégiumokban vannak elszállásolva, ugyanazokat a szalámis szendvicseket kapják ebédre évről évre, és mégis, az infláció miatt mindig drágul minden.
Pedig csodálatosan tehetséges az az embertőke, amelybe évről évre befektetjük ezt az összeget. Minden évben meg voltunk győződve arról, hogy ennél tehetségesebb csoport nem jöhet már, és mégis, a következő évben még tehetségesebbek érkeznek.
Ha valaki köszönőlevelet kap egy-egy résztvevőtől, annak nem kell elmondani, hogy miért fontos ez a munka. Ahogy lehetett érezni a visszajelzésekből, nagyon értékes fiatalokról van szó.
Bea, Kézdivásárhelyről, Erdélyből:
„Már a táborban elkezdődött egy folyamat bennem, kezdett kialakulni az, hogy mertem vállalni gondolataimat, hittem magamban. Aztán ez az elmúlt időszakban megszilárdult: hogy merjem vallani saját magamat, és ne valljak olyan eszméket, amiket mástól hallottam, és nem értek velük egyet. Kis félős ‘nyúl’ voltam. Ez megváltozott, és nagyon sok embernek köszönhetem, hogy elfogadom magamat és a környezetemben élő embereket egyaránt. Most tudom, az a legfontosabb, hogy az ember lásson maga előtt célt, hogy megtalálja önmagát, a békét saját magával, és így a környezetet feltételek és előítéletek nélkül el tudja fogadni és tudja szeretni.”
Harminc év után eljött annak az ideje, hogy ezt a munkát átadjam a következő nemzedéknek. Nagyon fontos, hogy az anyagiakban továbbra is mindenben segít az alapítvány Kanadából.
Hadd vigyék tovább ezt a munkát a fiatalok úgy, ahogy most már ők látják! Életem legszebb és legnagyobb privilégiuma volt, hogy ezt a munkát férjemmel el tudtuk kezdeni és folytatni három évtizeden keresztül. Nagy öröm, hogy ezt a feladatot véghez vihettem.
Csodálatos fiatalokkal találkoztam az évek során, olyan fiatalokkal, akiktől sokat tanultam, és feltöltötték az életemet. De nagyon szeretném, hogy ez a munka tovább éljen, mert mindegyikünk felett gyorsan elmúlik az idő, és ha már felépítettünk egy ilyen erős programot, azt hiszem, mindannyiunk vágya, hogy ez folytatódjon.
Dr. Papp-Aykler Zsuzsa
a Rákóczi Alapítvány
elnöke
