Végjátékához közeledik a labdarúgó Európa-bajnokság: a sok meglepetést hozó kontinensviadal döntőjébe jutásról az Anglia–Dánia és az Olaszország–Spanyolország mérkőzéseken döntenek. A magyar csapat a legnehezebb csoportból nem jutott tovább, miután az Eb-címvédő portugáloktól elszenvedett 3–0-ás vereség után 1–1-es döntetlent játszott a legutóbbi világbajnok franciákkal és 2–2-re végeztek a németekkel, de fiaink visszahozták a rég áhított magyar furballmámort. Az alábbiakban ebből az érzésből adunk ízelítőt.
Kóbor angyalok
Pontosan láttam előre mindent, és magukra vessenek, akik nem hallgattak rám! Jelen esetben a magyar labdarúgó-válogatott járt így, amely az Európa-bajnoki bemutatkozó mérkőzésén 3–0-ás vereséget szenvedett a portugáloktól.
A meccs előtt ugyanis megjövendöltem, hogy az erős ellenféllel szemben Rossi maestro a hagyományos olasz játékmódhoz, a catenaccióhoz fog visszanyúlni. Azt is megjósoltam – a honi foci gyászos eseteit idézve –, hogy a mieink, ha betonvédekezést akarnak játszani, akkor kikapnak!
A bekkelés nem a magyarok játéka! A védőink nem képesek 90 percig nagy nyomás alatt, hibátlanul visszaverni a rohamokat. Mi nem vagyunk taljánok: kihagy a figyelem, meginog a láb, „eltolódunk” – jön a hiba. Jött is, sajnos…
Bárcsak ne most bizonyultam volna ilyen jó jósnak, hanem az év másik 364 napján, amikor a fülledt fogadóirodában próbálom pénzzé tenni – egyébként kétesnek tartott – futballtudományomat!
Akkor, ha papírformára játszom, jönnek a meglepetések; ha meglepetésekre „utazom”, érvényesül a papírforma – és a szerencsejáték-szervező dörzsöli a markát. Ezért már mind kevesebbet fogadok, csak a hecc kedvéért, fillérekből, amelyek jönnek-mennek.
Ám nem minden (fele)barátom van így. Sokan teszik meg a tétjeiket óriási szenvedéllyel. Így volt ez a várva várt Eb-bemutatkozásunk előtt is.
A baráti traccsolások során elképedve hallottam, milyen sokan fogadnak a magyarok vereségére. Ezt itt-ott szóvá is tettem, hisz alapelvem: a mieink ellen nem fogadok.
Szóba hoztam, milyen rosszízű volt nemrégiben, amikor, a szófiai, belgrádi és moszkvai derbi után kórusban szidták a magyarokat – mert a srácok nem kaptak ki!
De beszélhettem a falnak is! Hiába habogtam újmódi prófétaként, hogy az így szerzett „júdáspénzt” a jó Isten előbb-utóbb kamatostul visszaveszi, csak legyintettek: lárifári. „Az üzletet ne keverjem össze az érzelmekkel!”
Ilyen a világ: a sors kezétől sokat vert szűkebb pátriánkban borúlátóak az emberek. Rengeteg a „Kóbor Angyal”, akik – a Piramis együttes legendás slágere nyomán – azt vallják: „csak akkor nyerhetsz, ha magad ellen fogadsz”!
Csak így, bátran!
Igen, igen, így, így…! Ily bátran kell futballozni itthon a világbajnok franciák ellen is! Végre, a fiúk megérezték: a Puskás nevű arénában – 60 ezer szurkoló biztatása közepette – nem állhatnak be bekkelni, mert Öcsi bátyánk egy felhő széléről olyat mond, amelytől mindnyájan elpirulunk.
Fiaink most sokkal bátrabban fociztak, mint a siralmas végű portugál meccsen, és ki is derült: a francia klasszisok sem emberfeletti lények, ők is megzavarhatók, csak hit és mersz kell hozzá.
Igenis: ha 100 évente egyszer ilyen nagy torna rendezői lehetünk, akkor fiaink ahhoz méltóan játsszanak! Hazai pályán nyújtsanak élményt a magyar népnek! S ne csak azoknak a sznoboknak és celebeknek, akik százával osztogatják meg a szelfiket a stadionból. Hanem főleg azoknak a vérbeli drukkerek, akik szívvel-lélekkel buzdítják a csapatot, együtt lélegeznek a fiúkkal, és izgatottan lesik a pályán zajló eseményeket.
Nos, a franciák ellen erre Rossi és fiai is ráébredtek. A hagyományainkhoz méltó, remek, bátor játékkal hozták tűzbe-lázba az országot. Ezzel meg is zavarták a világklasszisokkal teletűzdelt franciákat, akik – kis túlzással? – örülhettek, hogy megúszták döntetlennel ezt a hőskölteményt.
S az ilyen nagy csatákban teremnek olyan népi hősök is, mint Fiola. A fehérvári védőt eddig afféle „favágónak” nevezték, akiből csak arra telik, hogy kékre-zöldre rugdossa ellenfelét, és akit távol kellene tartani a nemzeti csapattól.
Bevallom – mea culpa –, magam is azt mondtam: Fiola időzített bomba, akit az Eb hevében – a klasszis támadók ellen – bármikor kiállíthatnak, amellyel még nagyobb hátrányba sodorja csapatunkat az amúgy is bivalyerős riválisok ellen.
Ő viszont csattanós választ adott! Amellett, hogy jól tartotta Griezmannt és Démbelét, merészen kísérte a támadásainkat – és a klasszis csatárokéval is vetekedő gólt lőtt!
Le a kalappal Fiola előtt! S az elismerés minden magyar játékosnak kijár.
Végül, slusszpoénként azon is derülhettünk, hogy az utolsó szovjet katona távozásának 30. évfordulóján Kleinheisler – a mérkőzés legjobbjának járó Heineken-serleggel – felmutatta az ötágú vörös csillagot. De micsoda különbség!
Egy hajszálon múlt
Nem bánnám, ha ma fordulna a történelem kereke, és Rüdiger tenné le a magyarok előtt a fegyvert! – villan fel a nagy müncheni csata kezdetekor (gondolván a világosi gyászos eseményre).
S látom: esik az eső! „No, akkor az első tíz percben most is bevágunk nekik kettőt” – jön elő az újabb analógia.
S ha tíz percig most nem is lövünk egyet sem, a 11. percben villan a sokszor „kiátkozott” Szalai Ádi, akinek fejese a Neuer kezén lévő szivárványszínű karszalag alatt a bal sarokba vágódik.
S velünk együtt talán a labda is énekli a slágert: „boldog vagyok, hogy átmentem a szivárvány alatt!”
Igen, nagyon boldogok vagyunk, a folytatásban is örömmel látjuk, hogy fiaink hősiesen küzdenek, szívósan védekeznek, olykor tetszetősen fociznak.
A németek pedig erőlködnek, s nem találnak fogást rajtunk. Egészen, míg az addig remeklő Gulácsi a labda alá nem szalad, a védőink pedig be nem ugrálnak a gólvonalra, ahelyett, hogy hagynák Havertz „havert” lesről fejelgetni.
Így viszont: egy–egy… De semmi sincs veszve. Gyerünk! S jön az újabb csoda! A középkezdés után Schäfer villámgyorsan – ismét Neuer szivárvány-karszalagos keze alatt – a hálóba fejeli a mieink újabb vezető gólját.
Innentől már egész Magyarország focilázban ég. Visszatér a rég áhított futballmámor! S közben a németek? Döbbenten, téblábolnak, nem tudják, mitévők legyenek a hősiesen küzdő magyar gárda ellen. De a végén mázlijuk van: Goretzka hülyén megpattanó labdával kikínlódják a döntetlent – s ezzel a csoda elmarad.
Mi katarzist éreztünk: fiaink az álmok kapujában „elbotlottak” – de ők a hősök!
„Ennél többet érdemelt volna a csapat, mindhárom meccsünkön jól küzdöttünk. Sajnos nem volt mellettünk a szerencse, a végén az a lövés kétszer is megpattant” – sóhajtja Schäfer, a nagy felfedezett.
„Amikor nagyon közel vagyunk valami egészen különlegeshez, és a végén centimétereken múlik az, hogy nem sikerül, akkor az ember nagyon csalódott” – búsul Gulácsi, a tragikus hős.
S bejön az újabb sláger: „már egy hajszál is távolság, ha ennyin múlik a boldogság!” De szép volt így is, fiúk!
Ám vannak, akik most is megjegyzik: miért nem jutottunk tovább? Nos: ha ez kudarc, akkor nem is mondhatjuk többé, hogy ilyen gyenge, meg olyan gyenge a magyar foci…
Balás Róbert
You must be logged in to post a comment.