J.Foyt, Al Unser és Rick Mears. Ők hárman alkották azt az exkluzív kört, akik elmondhatták magukról: négy alkalommal haladtak át elsőként az Indy 500 mérföldes verseny végén. Idén ez az illusztris társaság újabb taggal bővült: Helio Castroneves, vagyis a Pókembernek becézett brazil csatlakozott a fenti trióhoz.
E sorok írója szerencsés ember, hisz 2009 óta hazajár Indianapolisba, és egészen a koronavírus-járvány kitöréséig egyetlen 500 mérföldes versenyt sem szalasztott el egy évtized alatt.
Ám 2019-től valami megváltozott, és immáron második alkalommal az otthoni kanapéról és több ezer kilométer távolságból szemlélhettem a világ legnagyszerűbb autóversenyét.
De menjünk sorjában. Roger Penske, a legsikeresebb csapatfőnökök egyike két évvel ezelőtt gondolt egyet, és megvette az egész indianapolisi pályát szőröstül-bőröstül, csakhogy a nevével fémjelzett éra nem éppen a legjobban kezdődött.
Kitört ugyanis a Covid-19 járvány, és a Penske vezette szervezőgárda már regnálása első évében a májusi megszokott időpont helyett augusztusra volt kénytelen halasztani a futamot. Ráadásul nézők (s ezáltal a jegyekből származó bevétel) nélkül kellett maguk mögött tudniuk a 2020-as esztendőt.
A helyzet valamelyest javult ez évben, a verseny visszakerült a normál helyére a naptárban (az Emlékezés hétvégéjére), a lelátók sem pangtak az ürességtől, hisz 40%-os kihasználtsággal 135 ezer szurkoló hangorkánja várta a szokásos rajtceremóniát.
Vagyis a skót dudások és az Indiana állambeli Purdue egyetem zenekarának felvonulását, a volt bajnokok tiszteletkörét, a versenyzők bemutatását, a „Back home in again in Indiana” dal felcsendülését, a légi bemutatót és az ezúttal a tulaj Penske úr szájából elhangzó varázslatos szavakat: „Versenyzők, indítsák be a motorjaikat!”
A szakértők előzetes vélekedése alapján a rajtrácson várakozó pilóták közül az idén ismét rajtelsőséget szerzett és hatszoros összetett bajnok Scott Dixont tartották a legesélyesebbnek.
Negyedszer startolhatott az élről az új-zélandi, és csapatával együtt nagyon fogadkozott, hogy ez most az ő éve lesz…
Nem lett, bár ez a legkevésbé sem rajta múlott. Egy boxutcában történt baleset következtében a mezőny csak később mehetett tankolni, ráadásként Dixon még egy kört is vesztett a boxban, a motor újraindításával akadt problémája.
Közben a pályán nem a megszokott nagyágyúk váltották egymást az élen, hisz a Palou, Veekay, Daly trojka önmagában a táv felét (100 kör) töltötte a vezető helyen.
A tavalyi győztes japán Takuma Sato kivárásra játszott és majdnem sikerült harmadszor is győznie, ám 10 körrel a leintés előtt neki is fogytán volt az üzemanyaga.
A spanyol Palou és a brazil Helio találta magát az első két helyen az utolsó etapra és a rutin döntött végül a dél-amerikai javára, aki két körrel a vége előtt szánta rá magát az előzésre, s aztán már nem engedte ki a gyeplőt.
Nemcsak, hogy negyedszer haladt át a híres téglákkal kirakott célvonalon, de ő lett a negyedik bajnok, aki 46 vagy annál idősebb korában győzött az Indy 500-on.
Csapatának, a Meyer Shrank Racingnek ez volt az első győzelme az autóversenyzés Mekkájában. Természetesen a győztes tiszteletkörét követően ezúttal sem maradt el a pályát védő kerítésre mászás és ünneplés, amely okán kapta a Helio a Pókember becenevet, és amelyre 12 évet kellett várnia.
Megérte! Bár nem lehettem személyesen jelen, de a mindig végtelen kedves Suzie Elliott sajtófőnök jóvoltából a virtuális térben ott voltam a történelmet írt bajnok sajtótájékoztatóján.
Castroneves megérdemelten nyert és adta az interjúkat, záporoztak feléje a kérdések, arcán ott volt az eltelt három óra minden izgalma, öröme és fáradtsága.
Mielőtt a terembe lépett volna, a hagyományoknak megfelelően megcsókolta a brickyardot, és boldogan mutatta bal kezével a négy győzelmét…
Mindeközben már csak egy ujját kellett behajtva tartania. Lehet, hogy azt is csak jövő májusig.
Ruszanov András
You must be logged in to post a comment.