Mint legutóbbi számunkban megírtuk, a L’Osservatore Romano vatikáni napilapban interjú jelent meg Bruck Edithtel, amelynek hatására Ferenc pápa meglátogatta római otthonában a magyar származású írónőt, akit Tiszakarádról hurcoltak el 12 évesen Auschwitzba, túlélte a haláltábort, és hosszú hányattatások után Olaszországban lett íróvá.
Az alábbiakban részleteket adunk a Francesca Romana de’ Angelis által készített interjúból.
Bruck Edith mosolygós és barátságos, a fellépése határozott, ugyanakkor kedves. Csodálatos emlékezőtehetséggel eleveníti fel az eseményeket, szavaiban ott vannak a megsemmisítő tábort túlélő ember érzései. Auschwitz, Dachau, Bergen-Belsen: három név, amelynek hallatán az ember visszafojtja a lélegzetét is.
Bruck Edith életét a tanúságtételnek szentelte. Meghallgatta két, számára ismeretlen ember utolsó szavait a bergen-belseni táborban; azt kérték tőle, tanúskodjon arról, ami történt: „Meséld el, nem fognak hinni neked, de ha túléled, mondd el, értünk is!” Edith megtartotta az ígéretét.
Bruck Edith elbeszéléseiben visszatérő szó a kenyér, talán mert az étel, az éhség, a munka szava, de költészet is, művészet, hit, vagyis élet és szimbólum egyszerre.
– A pokol a kenyér körül kezdődött – emlékezett Bruck Edith. – 1944 tavasza volt, nemrég ért véget a zsidó húsvét, és egy szomszédunk lisztet ajándékozott nekünk. Anyám boldog volt a nem várt bőség miatt, keze boldogan repdesett, hogy összekeverje a hozzávalókat, aztán nagy fateknőkbe tette a tésztát, hogy megkeljen. Amikor hajnalban felkelt, hogy begyújtsa a tüzet, két csendőr erőszakosan dörömbölt, és feltépte az ajtót. Elvittek minket és a faluból minden zsidót Sátoraljaújhelyre, ahol gettóba zártak. A kenyér végigkísérte az egész sanyarú életemet a deportálás idején, mint vágy és mint gondolat a normális életről. Anyám utolsó gesztusa az Auschwitzba tartó vonaton az volt, hogy egy szelet kenyeret ajándékozott egy nőnek, aki újszülött gyermekét szoptatta.
A gettóra Bruck Edith így emlékszik:
– Foglyok voltunk, nem tudtuk, mi lesz velünk, mégis történt egy szép dolog. Spontán módon kialakult valami demokráciaféleség. Gazdagok, szegények és nagyon szegények voltunk ott együtt, miközben a faluban kőkemény társadalmi hierarchia volt, ami megosztott minket. Először játszottam az orvos fiával. És aztán az apám, aki soha semmit nem kapott az élettől, abban a kiváltságban részesült, hogy ő énekelte a Tórát. Anyám álmodozó szemmel nézte és meghatottan hallgatta. Apám egy nem zsidó barátja hozott egy szekérnyi élelmet. Nagyon megdöbbentett ez a gesztus, nemcsak azért, mert olyan volt számunkra, mint az égből hullott manna, hanem azért is, mert Gyulától kaptuk, aki kedves volt számomra. Endre apja volt, egy szorgalmas és művelt gimnazista fiúé, aki szerette a költészetet, és aki az első, gyengéd szerelmem volt, akivel felfedeztem, milyen varázslatos dolog két szerelmes embernek egymást nézni.
A haláltáborba vezető útról így mesél:
– Egy hét volt hátra május végéig, amikor bepakoltak minket egy marhavagonba. Emlékszem, milyen szégyent és megalázottságot éreztem a náci katona előtt, aki a mi nyelvünkön kívánt „jó utat”. Már nem magyarok voltunk, csak zsidók, és ami még fontosabb, számukra már nem voltunk emberi lények. A vonat csak ment, ment, nem tudtuk, merre tart. Azokból a szörnyű pillanatokból is emlékszem egy fényre, anyámra. Megfésült, befonta a hajam, megkötötte két piros szalaggal, és szorosan a kezei közé fogta a kezemet. Életem leggyengédebb pillanati voltak, bár egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ha anya ilyen jó hozzám, akkor mindennek vége.
Aztán egyszer csak véget ért az utazás…
– Amikor megérkeztünk Auschwitzba, amint leszálltunk a vonatról, a németek elkezdtek szétválogatni minket, két oldalra. Abban a pillanatban még nem tudtuk, mit jelent ez a válaszút, de gyorsan megtanultuk: jobbra kényszermunkára küldtek, vagyis az éhség, a hideg, a fáradozás semmisített meg, balra a gázkamrák felé. Judit nővéremnek a jobb oldalt mutatták, anyának és nekem a balt. Egy német megállított, és azt parancsolta, hogy én jobbra menjek. Szorítottam anyám kezét, és kiabáltam: „Ne, ne!” Anyám könyörgött a katonának, hogy vele maradhassak. A katona megütötte a puskatussal, és megismételte nekem, hogy jobbra, jobbra. Anya csak annyit mondott: „engedelmeskedj”, és én kénytelen voltam jobbra menni, miközben keservesen sírtam.
Az a német megmentette az életemet azzal, hogy elszakított anyámtól. A 11-es barakkba vittek, a nyakamba akasztottak egy számot, ez a 11152-es szám helyettesítette attól kezdve a nevemet. Megborotváltak, eltűntek a fonataim, amelyeket anyám oly nagy szeretettel gondozott, fel kellett vennünk egy durva, szürke inget és fapapucsot. Folyton sírtam, anyám szólongattam. Egy reggel Alice, egy lengyel zsidó kápó kivitt a barakk elé, és azt mondta: „Látod azt a füstöt? Szappant főztek anyádból.” Úgy döntöttem, nem hiszek neki, ezért semmit nem mondtam a nővéremnek, napokig tovább sírtam.
Hihetetlen barbárságról tanúskodik ez a jelenet – vetette fel az újságíró.
– Ilyen volt a láger, szisztematikus kegyetlenség, végletes gonoszság. Mégis, volt néhány fénylő pillanat. Dachauban, ahol lövészárkokat ástunk, a vasúti talpfáknál egy nap egy német katona odadobta a csajkáját, hogy mossam el, de az alján hagyott nekem lekvárt. Nem sokkal később kiválasztották a nővéremet és engem egy tizenöt nőből álló csapatba, akiknek egy nem messze fekvő kastély konyháján kellett dolgozniuk, ahol néhány tiszt lakott a családjával. A pofonon, amit az SS-tiszt minden reggel ok nélkül lekevert és a táboron kívüli akasztásokon kívül, amiket kénytelenek voltunk látni, tábori életünknek ezek voltak a legkevésbé szörnyű napjai. Egy kis héj, egy salátalevél, egy darabka zöldség… egy konyhában mindig akad valami, amit az ember titokban a szájába vehet. És egy nap a szakács, akinek odaadtam a megpucolt krumplit, megkérdezte a nevem. „Edith” – mondtam remegő, vékony hangon, mire ő így szólt: „Nekem is van egy ilyen korú lányom.” Aztán előhúzott a zsebéből egy kicsi fésűt, ránézett a fejemre, az éppen újra kinőni kezdő hajamra, és nekem ajándékozta. Olyan érzés volt, mintha hosszú idő után végre egy emberi lénnyel állnék szemben.
Hogyan lehet túlélni ennyi borzalom közepette? – szólt az újabb kérdés.
– Erre nem tudok válaszolni. A szüleim és az egyik testvérem nem élték túl. Azt hiszem, csakis az egyik nővéremnek köszönhetően menekültem meg. A karjaiba zárt, ismételgette, hogy soha nem hagy el engem, azt mondta, nemsokára megtaláljuk a szüleinket.
Újságírás, televíziózás, mozi, fordítások – sok mindennel foglalkozott Bruck Edith, de leginkább arra kötelezte el magát, hogy leírja a láger drámai tapasztalatait, tanúságot téve mindarról, ami történt.
– „Ha megérteni lehetetlen is, de tudnunk kell róla, mert az, ami elmúlt, visszatérhet” – Primo Levi szavai az én szavaimmá is váltak. Soha nem tápláltam magamban gyűlöletet, sem bosszút, inkább hitetlenség és végtelen fájdalom volt mindig bennem. A gonoszság csak gonoszságot szül. Szenvedés, ha visszaemlékezem, de soha nem vontam ki magam az emlékezés alól. Ha csak egy elmét sikerül megvilágítani, már megérte a fáradságot és a fájdalmat, hogy életben tartsam, ami történt. Számomra az emlékezés élet, az írás lélegzet.
You must be logged in to post a comment.