Hetven évvel ezelőtt, 1956 októberében forradalom tört ki Magyarországon a sztálinista uralom ellen. Az események mélyreható változásokat idéztek elő abban, ahogyan Kanada befogadta a menekülteket, és abban is, ahogyan a kanadai magyar közösségek formálódtak.
1956 őszére a magyarok milliói számára elviselhetetlenné vált a szovjet elnyomás évtizede. Tiltakozásuk békésen kezdődött, ám hamarosan nyílt felkeléssé szélesedett Budapest utcáin.
Amikor a világ hírt kapott az utcai harcosok hihetetlen bátorságáról, a kanadai magyarok néhány nap leforgása alatt több százezer dollárt gyűjtöttek a magyar ügy támogatására. Több mint háromezer kanadai jelentkezett önkéntesnek, hogy a Szabadság Légióján keresztül Magyarországért harcoljon, noha közülük sokaknak nem is volt magyar kötődésük.
Tizenhárom nap elteltével a szovjet harckocsik vérbe fojtották a forradalmat. Mintegy kétszázezer magyar menekült el az országból, ezzel hatalmas menekültválságot idézve elő Ausztriában. Mivel a forradalom váratlanul robbant ki, a távozóknak gyorsan kellett dönteniük az ország elhagyásáról. A legtöbben csak a rajtuk lévő ruhát vihették magukkal.
1956 novemberére Kanada a bevándorlást rendszerint kísérő eljárásokat és formaságokat jelentősen leegyszerűsítettet, és elsőbbséget biztosított a magyar menekültek kérelmeinek. November vége felé a kormány úgy döntött, hogy magára vállalja a magyar menekültek Kanadába szállításával kapcsolatos valamennyi költséget.
A bevándorlási hivatal magas rangú tisztviselői Ausztriába utaztak, hogy felgyorsítsák a kérelmek elbírálását. December 1-jén J. W. Pickersgill állampolgársági és bevándorlási miniszter személyesen érkezett Bécsbe, hogy átvegye a helyzet irányítását. Egy torontói napilap december 4-i címlapján ez a főcím jelent meg: „Pickersgill felszámolja a bürokratikus akadályokat – percenként egy menekültkérelem elbírálása.” A miniszter kijelentette, hogy Kanada nem szab felső határt a befogadható magyar menekültek számának.
Az 1956–57-es időszakban 37 ezer 565 magyar menekültet fogadott be Kanada. Ők alkották az első olyan nagy menekülthullámot, amelynek tagjai közül sokan sem angolul, sem franciául nem beszéltek.
Pickersgill arra számított, hogy az ausztriai menekülttáborokban a magyar társadalom minden rétegével találkozik. A beszámolók szerint azonban alig talált 40 évnél idősebb embert. A menekültek összességében jól képzettek voltak, sokan rendelkeztek műszaki szakképzettséggel.
Kanadába településüket Pickersgill így jellemezte: „Egy bevándorlási miniszter álma vált valóra.”
A menekültek iránt rendkívüli együttérzés és széles körű társadalmi támogatás bontakozott ki. Ennek eredményeként a korábbi bevándorlókhoz képest könnyebben találtak munkát, és hamarabb beilleszkedtek az új életükbe. Sokan ösztöndíjprogramok segítségével iratkoztak be kanadai egyetemekre.
A Brit Columbia-i Egyetem volt az első, amely segítséget nyújtott a soproni Erdészeti Főiskola 285 hallgatójának és 29 oktatójának. A tanári kar tagjai együtt hagyták el Magyarországot, az egyetem pedig lehetőséget biztosított számukra az intézmény keretein belüli oktatás folytatására, valamint a szükséges felszerelések és létesítmények használatára. Így a menekült hallgatók tanulmányaikat megszakítás nélkül fejezhették be.
Az újonnan érkezők lakhatásának és munkába állásának megkönnyítésére Torontóban, a Jarvis Streeten és a West Lodge Avenue-n befogadóközpontokat hoztak létre. Ezekben önkéntesek dolgoztak, köztük olyan magyarok, akik korábban érkeztek Kanadába, és tolmácsolással segítették az újonnan jötteket.
Rövid idő alatt olyan segítőhálózat alakult ki, amely megkönnyítette az átmenetet az új életbe.
Jó példa erre Mihalik Vilmos története, aki a Kensington Marketben szerény ruházati üzletet működtetett. Felismerte, hogy a magyar menekülteknek munkaruhára lesz szükségük. Felkereste az Üdvhadsereget, és arra kérte őket, szóljanak neki, ha fekete nadrág, zakó vagy ing érkezik hozzájuk, hiszen tudta, hogy az újonnan jötteknek ilyen ruhadarabokra lesz szükségük ahhoz, hogy éttermekben pincérként dolgozhassanak.
Fia, Tom néhány évvel később érkezett Kanadába, és apjával együtt dolgozott a vállalkozás fejlesztésén. Közös munkájukból egy rendkívül sikeres üzlet született, amely ma Tom’s Place néven ismert.
A forradalom menekültjei pusztán nagy számuk révén is jelentősen gazdagították a kanadai magyar közösségeket. Sokan közülük egyedülállók voltak. A torontói Árpád-házi Szent Erzsébet római katolikus templomot és az Első Magyar Református Templomot is elárasztották a frissen érkezett menekültek házasságkötési kérelmei.
Tömeges esküvőket tartottak: a Szent Erzsébet-templomban akár 12 pár is egyidejűleg mondhatta ki a boldogító igent.
Bár a kormányzati szervek eredetileg azt tervezték, hogy a menekülteket az ország különböző részein telepítik le, többségük végül Ontario és Québec tartományban maradt. Az ontariói népszámlálási adatok szerint 1951-61 között a tartományban élő, Magyarországon született lakosok száma 19 ezer 541 fővel növekedett.
Az újonnan érkezők számos kulturális egyesületet, színtársulatot, néptánccsoportot és énekkart alapítottak. A frissen Kanadába települt magyarok egyedülálló zenei és tánchagyományukkal mély benyomást tettek a kanadai közönségre. Különösen nagy hatást gyakoroltak rájuk olyan nemzetközileg elismert zeneszerzők remekművei, mint Kodály Zoltán és Bartók Béla alkotásai.
Kodály egyik tanítványa, Zadubán György 1960-ban megalapította a Kodály Férfikart. Az énekkar 1961-re felvette a Kodály Együttes nevet, és egy 30 tagú zenekarral, valamint egy 25 fős gyermekkarral egészült ki. 1962-ben női kart és néptánccsoportot is létrehoztak. Az együttes több nemzetközi körúton vett részt, és széles körű elismerést szerzett. A gyermekkar egyes tagjai később a Kanadai Operatársulat énekkarához kerültek.
A menekülthullám másik tagja Kertész Sándor (1911-90), a Nemzeti Színház tapasztalt színésze volt. Kanadába érkezése után egy éven belül megalapította a Torontói Művészszínházat.
Kertész saját szavai szerint a társulat sikerének legfőbb titka az volt, hogy a színészeknek és színésznőknek ellenállhatatlan szükségük volt arra, hogy ismét a hivatásuknak élhessenek. Bár napközben sokan taxisofőrként, rakodómunkásként, pincérként vagy gyári munkásként keresték a kenyerüket, esténként újra színpadra léphettek.
Ahogyan a Maclean’s magazin művészeti kritikusa 1963 júniusában írta:
„Magyarországon kívül ez az egyetlen állandó magyar nyelvű színház, amelynek éppúgy állandó bérletes közönsége van, mint a torontói O’Keefe Centre-nek, és az új előadásokra már hetekkel a függöny felgördülése előtt minden jegy elfogy, szinte kivétel nélkül.”
Az 1956-os menekültek közül sokan jelentősen hozzájárultak Kanada sajátos kulturális intézményrendszerének gazdagításához.
George Jonas elismert íróvá, filmkészítővé, publicistává, rádiós és filmes alkotóvá vált, pályafutását azonban még torontói taxisofőrként kezdte. Sokan mások, köztük Czigler Éva, később a Kanadai Műsorszóró Társaságnál helyezkedtek el, ahol műsorkészítőként és rendezőként dolgoztak.
Porter Anna megalapította a Key Porter Books kiadót, amely abban az időben Kanada egyik legnagyobb könyvkiadó vállalatává nőtte ki magát.
Lantos Róbert pedig a kanadai filmipar egyik legjelentősebb alakjává vált. Megalapította az Alliance Communications vállalatot, amely Észak-Amerika egyik legnagyobb film- és televíziós társasága lett.
Számos üzletember és vállalkozó is megtalálta a helyét új hazája befogadó légkörében. A Reményi család valamennyi tagja elhagyta Magyarországot, majd Torontóban újra megalapították vállalkozásukat Reményi House of Music néven.
Hasenfratz Frank szinte nincstelenül érkezett Kanadába a szerszám- és formakészítő szakmában szerzett műszaki tudásán kívül. Amikor partra szállt, mindössze öt dollár volt a zsebében. Az általa alapított Linamar Corporation mára több mint 36 ezer alkalmazottat foglalkoztat, 87 gyártóüzemet, 31 értékesítési irodát és 18 kutatási-fejlesztési központot működtet.
Amikor Heczey Márta 1962-ben megnyitotta a The Coffee Mill nevű vendéglátóhelyet, Toronto Yorkville városrészének első európai stílusú kávéházát és éttermét, engedélyt kért a várostól arra, hogy a vendéglátást egy szabadtéri terasszal bővíthesse.
Az engedélyezési hivatal akkori tisztviselői állítólag gúnyosan fogadták a kérést, és azt mondták neki: „Senki sem akar majd a szabadban étkezni.” Milyen nagyot tévedtek!
Kanada kormánya összesen 14,4 millió dollárt költött a 37 ezer 565 magyar menekült Kanadába szállítására és új otthonuk megteremtésének támogatására. Lakosságarányosan Kanada fogadta be a legtöbb magyar menekültet a világ valamennyi országa közül.
A menekültek megérkezése után három évvel John Diefenbaker konzervatív kormánya felmérést rendelt el annak kiderítésére, hányan szorulnak még mindig állami segélyre. Az országos vizsgálat mindössze hat olyan menekült családot talált, amely továbbra is segélyből élt.
Az 1956. októberi sorsfordító, enyhe őszi napok, amelyek oly sok embert szakítottak ki szülőföldjükről, máig élnek az emlékezetben. A menekültek leszármazottai őrzik emléküket, miközben Kanada életének számos területén is tovább él mindaz, amit maguk után hagytak.
A kanadai gazdaság, a társadalmi szervezetek, az oktatás, a tudomány, a kultúra és a művészetek alig akadnak olyan területei, ahol a magyar származású kanadaiak ne hagytak volna maradandó nyomot.
Ez a történelmi esemény megrendítő és mélyen emberi képet festett a feje tetejére állított fiatal életekről, valamint egy új hazáról és annak népéről, a kanadaiakról, akik ekkor fedezték fel együttérzésük és emberségük valódi mélységét.
Dr. Papp-Aykler Zsuzsa
Fotó: www.1956memorial.com
