Keszei Attila művészetével folyamatosan ad, mert aki részese lehet annak az élménynek, amit alkotásai jelentenek, gazdagodik általa. A befogadók továbbviszik az élményt, és építik, kiegészítik azokat gondolatokkal, amelyek túlmutatnak a művein. A Torontóban élő képzőművészt életének fontos állomásairól, művészi hitvallásáról és alkotásairól kérdeztük.
– Először is gratulálok a munkásságához, a Szent Erzsébet templomban most zárult kiállításához és a Levelek a fiaimhoz című művészi önéletírásához. Mi sarkallta a könyv megírására?
– Soha nem kérdeztek a fiaim, hogy miért van ez, vagy miért van az. Aztán rájöttem, hogy én se kérdeztem apámat, mi történt ’56-ban, vagy a háborúban. Úgy gondoltam, jobb, ha leírom mindazt, amit megéltem, mert amikor a fiaim idős korukra kíváncsiak lennének, én már nem leszek. Fontos volt számomra, hogy megismerjék a családunk történetét.
– Alapvetően mérnökként indult a pályája, mégis a képzőművészet felé fordult. Mi inspirálta erre a váltásra?
– Már gimnazistaként sokat rajzoltam, és a rajztanáromnak tetszettek a munkáim. De a mi családunk nem volt jó káder, és nekem mindig problémám volt az olvasással. Az iskolában oroszból és angolból rendre megbuktam, de valahogy átengedtek, mert a többi tantárgyból ötös voltam. A matematikatanárom, aki maga is megjárta ’56-ot, azt mondta: „Keszei, maga a Műegyetemre megy.” És így is lett.
Az egyetemen gépészmérnökként tanultam, de érdeklődtem az építészek művészi képzései iránt. Eleinte kinevettek, amikor fakultatív órákra jelentkeztem, de végül két csodálatos tanárom lett: Kákonyi István és Zöllei Gyula. Tőlük rengeteget tanultam. Közben részt vettem a Szőnyi István képzőművészeti táborokban, ahol festészetet, kerámiát és szobrászatot is tanultam. Nem volt hivatalos művészi képesítésem, de autodidakta módon fejlődtem.
– Könyvében meghatóan ír a nevelőapjáról, akit édesapjaként szeretett. Mit jelentett önnek a vele való kapcsolat?
– Ha nem a nevelőapám mellett nőttem volna fel, valószínűleg egy nagy csibész lettem volna. Ő egy rendkívül adakozó, becsületes ember volt, aki soha még csak nem is füllentett. Amikor anyám elhozta őt bemutatni, rögtön az ölébe ültem, és azonnal megszerettük egymást. Ő mindig hitt bennem, és azt mondta: „A gyereknek megvan az esze, menjen az egyetemre.” Nagyon büszke volt rám, és a mai napig úgy tekintek rá, mint édesapámra.
– Sokféle anyaggal dolgozik, legyen az kerámia, bronz vagy fa. Mi határozza meg, hogy melyik anyaggal dolgozik egy adott alkotásnál?
– Rendszerint a téma jön először, és az anyag ehhez igazodik. 1973-ban érkeztem Kanadába, mert otthon a hadseregben megtagadtam, hogy tisztjelölt legyek. Nem tudtam elfogadni, hogy emberek életéről döntsek. Mérnökként dolgoztam, mert itt a művészetből nem lehetett megélni. Munkám mellett kis jegyzetlapokra vázoltam fel az ötleteimet, és később alakult ki, hogy az adott alkotás bronzból, fából vagy kerámiából készül.
– Vallási és mitológiai témák gyakran visszaköszönnek a műveiben. Miért éppen ezek vonzzák?
– Katolikusnak születtem, de az emberi oldala az, ami igazán megfog a vallási történetekben. A St. James katedrális keresztútját például már 1973-ban, Rómában megrajzoltam. Ott döntöttem el, hogy csak a kereszt, a kéz és a fej lesz látható – semmi más. Az érzelmi állapotok, az emberi gesztusok megragadása az, ami igazán fontos számomra.
– Mit jelent önnek a művészet és az alkotás?
– Számomra a művészet egy belső sugallat. Amikor dolgozom, érzem, hogy valamit ki kell adnom magamból. Egyik művemet sem szeretem jobban a másiknál, mindegyikben ugyanannyi szeretet és elgondolás van. Nem gyakorlom hagyományos értelemben a vallást, de minden este, mielőtt lefekszem, megköszönöm a napot. Ez is része annak az adakozó szemléletnek, amely az életemet és a műveimet vezeti.
Keszei Attila története nemcsak a művészet, hanem az emberi kitartás és hit példája is. Alkotásai, melyek magán- és közgyűjteményekben egyaránt megtalálhatók, mély humánummal és spirituális töltettel bírnak. Életútja és művészete arra ösztönöz, hogy megálljunk, és elgondolkodjunk az emberi lét legmélyebb kérdésein.
Csadi Zoltán (Toronto)
