Az 1956-os forradalom és szabadságharc 67. évfordulóján Magyarországon, az elszakított területeken és a diaszpórában is a hősökre emlékeztek. Az egyik legnagyobb észak-amerikai magyar fellegvárnak számító Clevelandben az Egyesült Magyar Egyletek szervezésében megkoszorúzták az 1956-os emlékművet, majd a Nyugati Oldali Református Templomban rendezték meg a hagyományos ünnepséget.
Megemlékező beszédében dr. Papp-Aykler Zsuzsa író, történész, a torontói Rákóczi Alapítvány elnöke elmondta, nagy öröm és megtiszteltetés számára, hogy ismét együtt lehet az ünneplő közösséggel szeretett szülővárosában.
Az ünnepség szónoka a továbbiakban elmondta:
„Az összefüggésekről szeretnék beszélni, és arról, hogyan folytatódik ’56 szelleme bennem és nagyon sok második, harmadik és negyedik generációs clevelandi fiatalban.
Szeretném elmondani, hogy ez a közösség milyen nagy hatással volt rám, és mennyire hálás vagyok szüleimnek, nagyszüleimnek és ennek a közösségnek, hogy átadták nekem ezt a kulturális kincset, amit úgy hívunk, hogy magyar nyelv és kultúra. Ahogy sokan tudják, Torontóban építettem és építek mind a mai napig több műfajban is karriert. Fontos szakmai állomás az életemben a televíziós és dokumentumfilm-produceri munka.
A forradalom 50. évfordulója alkalmából Fiatal forradalmárok – Young Rebels címmel készíthettem az egyik kanadai csatorna megrendelésére egy dokumentumfilmet. Ez azóta több szakmai díjjal is kitüntetett alkotás, 11 különleges és fontos ’56-os életutat mutat be. Hadd idézzek néhány emléket és fontos adatot a forgatás alatt megismert sorsokból!
1956-ban és 1957-ben több mint 37 ezer 565 magyar menekültet fogadott be Kanada. Ők voltak az első menekülthullám tagjai, akik nagyrészt sem angolul, sem franciául nem beszéltek, a kanadai kormány mégis beengedte a szovjet megtorlás elől menekülők csoportjait.
Ferenc Hasenfratz üres kézzel érkezett Kanadába, mint a legtöbb ’56-os, de alkalmazta azt a tudást, amelyet Budapesten, a kitűnő Csonka János Gépgyárban tanult, és ez átsegítette őt a nehézségeken, végigvitte az életen.
Egy kis szerszámkészítő céget alapított otthon, a pincéjében, és ez később a világhírű Linamar Corpora-
tionné nőtte ki magát, amely napjainkban is több mint 33 ezer alkalmazottnak ad munkát világszerte.
Nemrégiben, Kanadában angol nyelven, majd az idén nyáron közkívánatra magyar fordításban is megjelent a Driven to Succeed – Hajtás a sikerért című könyvem, amely Ferenc Hasenfratz életét mutatja be, aki mindössze öt dollárral a zsebében érkezett Kanadába, és az általa alapított cég révén ma már a világ számos országában ismerik a nevét.
Ferenc története, vagy Csáthy Tamásé, DeRóth Lászlóé, és még hosszan lehetne sorolni a neveket és a mögöttük rejlő sorsokat, arról tanúskodnak, a legtöbb ’56-os az utolsó percben döntötte el, hogy elhagyja a hazáját. Nem tervezték, hogy hova és hogyan menekülnek majd. Sőt, előtte nem is gondoltak a menekülésre.
A legtöbben üres kézzel, egymagukban indultak neki a nagyvilágnak, egyelten vagyonuk mindössze a ruhájuk volt, amit viseltek.
Szintén a forradalom ötvenedik évfordulójára jött létre egy Oral History project és az erre támaszkodó történelmi mozgókiállítás a Rákóczi Alapítvány és a Multicultural History Society of Ontario közreműködésével.
A kanadai Oral History projectnek köszönhetően mi is rögzítettük közel száz 1956-os magyar személyes történetét.
Ezek az interjúk és saját kézzel írt visszaemlékezések a British Columbia-i Simon Fraser Egyetem Oral History gyűjteményébe kerültek, ezzel is biztosítva, hogy a Kanadába érkező magyar menekültek története soha nem veszhet el, és egy sorsfordító történelmi pillanat élő emlékezeteként örökre megmarad az utókornak.
Olyan fontos emlékmentő és a magyarok XX. századi történetének meghatározó pillanatát kutató és megörökítő programokhoz kapcsolódott az Oral History project ezáltal, mint itt, az USA-ban a Pigniczky Réka- és Lauer Andrea-féle Memory Project.
Nekünk, az utódoknak az 1956-os szabadsághősök leszármazottjai felé az a feladatunk, hogy soha ne vesszen el a nyom, és a nagy idők tanúinak történetei örök szimbólumként emlékeztessenek bennünket azokra, akik életüket adták a magyarok szabadságáért.
Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy gratuláljak Szentkirályi Endrének is, aki időt és energiát nem kímélve vitte tovább a clevelandi magyarság történetét, a mi közös szellemi örökségünket, a Buckeye Road leszármazottainak történetét, hogy legyen mit továbbadnunk az utódainknak.
Továbbá, hadd gratuláljak Nádas Kuninak, aki áldozatos munkával kezdi gyűjteni a DP-társadalom történeteit.
Amikor az összefüggésekről szeretnék beszélni, akkor nem tudom említés nélkül hagyni azt az egy hónappal ezelőtt történt beszélgetésemet, amikor felhívott vitéz Kulcsár Ervin ’56-os szabadságharcos, és remegő hangon mondta el, hogy az Oroszországban nemrégiben kiadott állami tankönyvek becstelen hazugságokkal és rágalmakkal mutatják be a magyar szabadságharc történetét.
Elcsukló hangon kérte, hogy mondjuk el a szabadságharc igazi történetét azoknak a Kárpát-medencében és Észak-Amerikában élő fiataloknak, akik részt vesznek minden évben a Rákóczi Mozgótáborban.
Nekünk, utódoknak ez nemcsak a feladatunk, hanem a kötelességünk is. Ez a mi tartozásunk őseink felé. Ervin bácsinak és minden egykori szabadságharcos fiatalnak ígérjük, hogy újra és újra elmeséljük majd a történetüket, és mindent megteszünk azért, hogy a szabadságharc eszméjét és a hazugságoktól mentes, valódi történetet továbbadjuk az utókornak.
Azonban nem csak a magyar ajkú fiataloknak fontos továbbadni történelmi örökségünket. Elengedhetetlen, hogy az itt, Észak-Amerikában élő helyi közösségekhez is eljuttassuk, és megmutassuk nekik a magyarok szabadságért tett bátor kiállását és tetteit.
A Hungarian Exodus vándorkiállítás, amely bizony a programot támogató több cég segítsége nélkül nem valósulhatott volna meg, 1956 történetét mutatja meg fotók és korabeli dokumentumok alapján a nem magyar ajkú közösségeknek is.
A néhány kép erejéig itt bemutatott anyag British Columbiától egészen Hali-
faxig, Kanadától teljesen Magyarországig, eddig több mint 14 helyen került kiállításra.
A részletes anyag minden évforduló alkalmával egyetemeken, múzeumokban városházákon mind a mai napig hirdeti, hogy a magyar menekültek hova és mekkora számban telepedtek le. Milyen volt az életkoruk? Mi volt a foglalkozásuk, a vallásuk?
Hogy mi történt a sok egyetemistával, akiknek elege lett a kommunista rendszerből!
Tanultak, okosak voltak, fiatalok, intelligensek és tudták, hogy nincs visszaút. Örök mementóként emlékezteti ez az egyedi kiállítási anyag a helyi közösségeket a szabadságharc és a magyar menekültek befogadásának történetére.
Amikor az összefüggésekről szeretnék beszélni, nem tudom említés nélkül hagyni azt a tényt sem, hogy akár a dokumentumfilmes karrierem alatt a CBC-nél, akár a társadalmi munkáim vagy az írói tevékenységem során mennyiben segített engem, hogy tudtam magyarul.
Olyan forrásokat és dokumentumokat is kutathattam, vagy akár olyan információkat és híreket is első kézből megismerhettem, amit a magyarul nem beszélő kollégáim mindig is ámulva és talán némi kis irigységgel a tekintetükben figyeltek.
Amikor a torontói egyetemen a doktori képzést elkezdtem, bizonyítani kellett minden kandidátusnak, hogy az angol és a francia nyelven kívül legalább még egy nyelvet ismernek. Szerencsés vagyok, hogy nekem nem kellett újra nekiállni nyelvet tanulni, hiszen tökéletesen tudtam magyarul.
Kutatásaim ennek a sajátos tudásnak köszönhetően kiemelkedhettek a többi hallgató vizsgálatai közül, hiszen a két világháború közti magyar filmvilágról fellehető dokumentumokat és forrásokat, melyről a doktori munkám értekezik, a szüleimtől örökölt csodálatos magyar nyelven ismerhettem meg.
És amikor az összefüggésekről szeretnék beszélni, akkor nem tudok eléggé hálás lenni mindazoknak, akik gyerekkoromban, mint egy szárnyait bontogató ifjú clevelandi magyar fiatalt inspiráltak engem:
– Elek Kálmán bácsinak, az első tanáromnak, aki sokat mesélt 1956-ról, a szabadságharc eseményeiről és a mesélése révén minket, gyerekeket is bevont a történeteibe.
– Tollas Tibornak, a kitűnő írónak és költőnek, aki édesapám meghívására gyakran látogatott Clevelandbe. Ő az évek során bejárta a diaszpóra minden apró szegletét. Átszellemülve, magával ragadó lendülettel és lelkesedéssel adta elő közönségének ’56-ról írt verseit. Ma is beleborzongok az élménybe, ha arra a pillanatra gondolok, amit a fellépései akkoriban kiváltottak belőlünk.
– Dr. Somogyi Ferenc, történelemtanárnak, aki előadásaival a történelem sokoldalúságára hívta fel a figyelmünket.
Innen, a mából visszatekintve, gyerekkorom nagyon sok érdekes és számomra inspiráló emberrel volt tele, és olyan különlegesen fontos közösséggel is, amit a cserkészeten belül ismertem meg. Ha erre gondolok, akkor megidéződik bennem
– Dr. Lehotay Judit és az ő története, amiért egész életemben hálás leszek neki. Az őszinteségéért és a bátorságáért, hogy az egyik Fillmore-ból hazafelé tartó utunk során elmesélte nekem, mennyire hirtelen történt minden ’56-ban. Hogy olyan gyorsan kellett elhagynia a hazáját, hogy igazából még megijedni, elbúcsúzni és elsiratni sem volt ideje a hátrahagyott emlékeket. Hogy ’56 emléke és az ott maradtak hiánya mint egy feloldhatatlan csomó lüktet a mellkasában.
Ma már az orvostudomány ismeri a poszttraumás stressz és a transzgenerációs traumák fogalmát. Akkoriban még keveset tudtunk ezekről, de talán Juditnak segíthettem azzal, hogy akkor, ott azon a Fillmore-ból hazafelé vezető úton elmesélhette ezt nekem, és én meghallgattam.
És amikor az összefüggésekről szeretnék beszélni, akkor nem tudom említés nélkül hagyni a számomra oly fontos és az amerikai kontinensen mára már egyetlen magyar nyelven megjelenő hetilapként fennmaradt Kanadai-Amerikai Magyarság folyóiratot.
Ifjúkoromtól meghatározó pontja volt az életünknek a „Kék Újságból” való tájékozódás. Talán ennek a lapnak a hiteles, független és mindig tényszerű tájékoztatása is hozzájárult ahhoz, hogy végül jómagam is minden munkámban – akár a történelmi kutatásaim, akár a dokumentumfilmes tevékenységem, akár a Rákóczi Alapítványban végzett társadalmi tevékenységem során – mindig is a tényeken alapuló, világos és tiszta helyzetekre és az ezek alapján hozott döntésekre helyeztem a hangsúlyt.
A Kanadai-Amerikai Magyarság múltja, jelene és a jövője is az észak-amerikai magyar diaszpóra egyik bástyája. Rajtunk múlik, hogy ezt a bástyát meddig vagyunk képesek fenntartani, védelmezni és erősíteni. Köszönöm mindenkinek, aki előfizet a lapra.
És hogy miért akartam az összefüggésekről beszélni? Azért, mert hiszem és vallom, hogy ezek az életemet meghatározó apró pillanatok, emberek, a múltból visszacsengő mondatok, gondolatok, a fillmore-i tábortüzes éjszakákból a lelkemben visszhangzó dalok, a templomban, a magyar iskolában, az ünnepségeken, a bálokon megélt és a lelkemben továbbvitt emlékfoszlányok, az 1956-os szabadságharcosok történetei és minden, amiről itt próbáltam beszélni, egy nagy egésszé állnak össze bennem, és adják meg azt, hogy valójában ki is vagyok.
Ezek az összefüggések védenek és lendítenek mindig tovább és előre az életben. Büszke vagyok, hogy a clevelandi magyar közösség szellemi örököseként ilyen messzire juthattam, és hogy az őseim által rám bízott tudást méltó módon kamatoztathattam.
És mi, akik most itt vagyunk, ezen az ünnepi eseményen, mindannyian a szabadságharc hőseinek leszármazottjai vagyunk. A forradalmi események fiataljainak megingathatatlan hite, lelkesedése és a szabadságért tett áldozata adjon nekünk és közösségeinknek továbbra is erőt a fennmaradásért folytatott küzdéshez és a jövő építéséhez!”
Fotó: Walter Annamária
