Hit, család, élet – ezek a hívószavai a kárpátaljai Ráton működő Szent Mihály gyermek- és rehabilitációs központnak. Történetük 2003-ban kezdődött, amikor Majnek Antal munkácsi megyéspüspök kezdeményezte egy gyermekotthon létrehozását, és a kivitelezéssel a ráti Bíró házaspárt, Máriát és Árpádot bízta meg. Az intézmény tervezése közben egyértelmű volt, hogy családi környezetet kell teremteni a család nélkül maradt gyermekeknek. A családi környezeten túl fizikai és pszichés rehabilitáció is a gyerekek rendelkezésére áll. A Rákóczi Alapítvány nagylelkű adakozóinak köszönik, hogy folytathatják ezt a remek munkát. Hányatott sorsú árvák és elhagyottak nevelése összetett feladat – erről Bíró Mária alapítóval, a gyermekotthon vezetőjével és Vetrócki Melindával, a rehabilitációs központ igazgatójával beszélgettünk.
– Kérem, meséljen a kezdetekről.
– A gyermekotthon ötlete Majnek Antal egykori megyéspüspök gondolta volt – kezdi beszélgetésünket Bíró Mária. – Püspök úr először fiú gyermekotthonra gondolt, mindez 2003 októberében volt. Akkori plébánosunk, Molnár Miklós jezsuita atya, aki Kanadából jött ide, Rátra, vásárolta meg azt a helyszínt, ahol mi most vagyunk. Majd hamar rájöttünk, hogy inkább érdemesebb volna családtípusú gyermekotthonban gondolkodni. Ekkor úgy terveztettük meg az otthont, hogy több kis ház, ne egy nagy épület legyen. Az első házunk 2006 decemberében készült el, az első családunk akkor költözött be. Sikerült egy fiatal házaspárt találnunk, hét árvát neveltek fel, s időközben született három saját gyermekük. 2007-re kész lett a következő házunk, ahová két saját gyermekkel költözött be a következő házaspár, s nyolc árvát kezdtek el nevelni. 2009-re más a harmadik ház is kész lett, ismét egy helyi házaspár költözött be két saját gyermekükkel, s 9 árvával. Időközben nőttek a gyerekek, s nőttek a gondjaink. Pszichológusra, fejlesztő pedagógusra volt szükségünk. Ekkor kezdtünk el egy rehabilitációs központot építeni. De a hozzánk kerülő gyerekek hátrányos helyzetű, nehéz múltú, sokat próbált árvák. Láttuk, hogy rehabilitációs központra van szükség, így elkezdtük építeni azt, és közben egy negyedik lakóházat. 2018-ra értünk ezzel célba. A negyedik lakóházat is megtöltötte élettel egy házaspár négy saját gyermekkel és 6 árvával. Így van mostanra zöld, sárga, piros, kék házunk, rehabilitációs központunk, egy gondviselés házunk, és lovardánk.
– Miként zajlanak most a mindennapok?
– A mindennapjaink mára úgy zajlanak, hogy az első házból felnőtt gyerekeket és családot egy háromgyermekes házaspár váltotta 2020-ban hat árvával. Minden gyermekünk iskolába jár, van napközink, ahol képességeikhez mérten foglalkoznak a gyerekekkel, van közös hittanunk. Öröm számunkra, hogy három fiatalunk is a beregszászi főiskolán tanul. Közben a rehabilitációs központba nemcsak a mi gyermekeinkkel foglalkozunk, de jönnek hozzánk Kárpátalja- és Ukrajna-szerte mindenhonnan, ők is itt laknak a gondviselés házában. Mindemellett építkezünk tovább, lehetőségeinkhez mérten. Szeretnénk szakiskolát, ahol fiataljaink szakmákat sajátíthatnának el. Fontos ez, hisz nekik senkijük nincs, csak ki, üres kézzel kell távozniuk 18 évesen. Sajnos, tovább nem maradhatnak nálunk. Akkor látnánk kereknek a munkánkat, ha kezükbe szakmai tudást, ezáltal jövőt tudnánk adni.
– Milyen hiánypótló munkát lát el a rehabilitációs központ?
– Csak néhány évünk van, amíg a hozzánk kerülő gyermekeknek segíthetünk fizikai, pszichés, érzelmi és lelki traumáik feldolgozásában – folytatja Melinda. – A 2018 júniusában útjára indult központ a 75 ezer fős ungvári járásban az egyetlen kifejezetten gyermekrehabilitációra szakosodott intézmény. A központ fő célja, hogy a gyermekotthonban élő árvák fizikai és pszichés rehabilitációját szolgálja. Mindezen túl szolgáltatásainkat a tágabb közönség is igénybe veheti. Egész Kárpátaljáról, de mostanra egész belső Ukrajnából is érkeznek ide kezelésre gyerekek. Van nálunk pszichológia foglalkozás, lovasterápia, logopédia, gyógytorna, aquaterápia, gyógymasszázs, gyermekfogászat. Minden gyermekkel egy szakemberekből álló csoport foglalkozik, amely a gyermek szükségleteinek megfelelő komplex rehabilitációs kezelést végez. Mostanra annyian veszik igénybe munkánkat, hogy már január végéig be vagyunk táblázva.
– Milyen kihívásokkal kell szembenézniük?
– Elsőként említeném azt, hogy a háború miatt sok munkatársunk elment – kezdi gondolatait Melinda. – Ők szakemberek voltak, pótolnunk kellett őket. Továbbá a háború kitörését követő harmadik napon értesítettek minket, hogy a csapi menekültszállón van egy beteg gyermek édesanyjával, nem fogadnánk-e be őket. Onnantól kezdve érkeztek hozzánk menekült családok, nők gyermekekkel. Elszállásolásuk, ellátásuk új kihívás volt számunkra. De sikerült megoldanunk. Mostanra nehézséget jelent számunkra az, hogy gyakran nincs áram, áramfejlesztőkkel próbáljuk mindezt orvosolni. Továbbá egy ekkora intézményt fenntartani rendkívül nehéz, és költséges. Sokszor, mikor kilátástalan a helyzet, vagy elcsüggedünk, Isten mindig küld jószívű adakozókat. Istenünk nélkül mindez, amit itt látunk, soha nem jött volna létre, övé a dicsőség.
– Hogyan sikerült a kanadai Rákóczi Alapítvány támogatását hasznosítani?
– Mint mondtam, sokszor kilátástalan a helyzet, de reményteljes szívvel vagyunk. Örült a szívem, hogy a kanadai Rákóczi Alapítvány segített bennünket. Általuk sikerült a rezsit, s munkatársaink bérét kifizetni. Akkor, őket Isten küldte hozzánk. Hálásan köszönöm, s köszönjük támogatásukat, s hogy a messzi távolban is szívükön viselik a kárpátaljai emberek sorsát – zárta beszélgetésünket Melinda.
Lőrinc Ingrid
