Nagydobrony Kárpátalja legnagyobb magyar közössége. A nagydobronyiak nemcsak színes és érdekes népszokásaikról, munkamoráljukról, de példás vendégszeretetükről is híresek.
A közel 7000 főt számláló községbe a háború másnapján már megérkeztek az első menedéket kérők. Voltak, akik azóta továbbálltak, sokan viszont azóta is Nagydobronyban maradtak.
Az ide érkezőknek nemcsak ingyen szállást, teljes ellátást biztosítanak, de számos foglalkozást is tartanak. Molnár Andreával, nagydobronyi fiatallal, foglalkozásvezetővel beszélgettünk.
– Milyen most a helyzet Nagydobronyban?
– A nagydobronyi kistérségben jelenleg félezernyi menekült tartózkodik, ezek az emberek február 24-től érkeztek folyamatosan. Ők sokszor cserélődtek, elhagyták a kistérséget, továbbálltak, vagy megpróbáltak visszamenni a lakhelyükre. Az ideérkezett embereket különböző épületekben, létesítményekben sikerül elhelyezni. Nagydobrony faluban jelenleg több helyszínen élnek ezek a menekültek. Velük különböző foglalkozásokat, különböző szakköröket vezettünk, mivel a napjaik egységesen telnek.
– Milyen foglalkozásokon vehetnek részt?
– Hogy ne unatkozzanak, a gyerekeknek kézműves foglalkozást tartottunk, ahol a nagydobronyi hímes tojás mintákkal ismerkedtek meg, húsvéti tojásokat készítettek, festettek ki. Ez a foglalkozás gyerekek számára indult el. De ugyanúgy a felnőttek is részt vehetnek rajta. Úgyhogy beültek hozzánk, nagyon élvezték, köszönték, hálásak ezek az emberek. Ki kell elemelni, hogy ide nem a felsőbb társadalmi csoportból jöttek az emberek, hanem inkább a középréteg. Akik nem olyan tehetősek, mert nem autóval érkeztek, nem nagy táskákkal, hanem egy hátizsákkal vonaton értek ide. A kézműves foglalkozásokon kívül tartunk nekik – tanárok, oktatók – magyar foglalkozásokat. Több ember is részt vesz ilyen oktatásokon, ahol a magyar nyelvet sajátíthatják el. Nehézkesen megy nekik, de lelkesek, nagyon szeretnék. Tetszik nekik itt ez a térség, megkedvelték a falut, úgy közlekednek, úgy járnak már a községben, mintha a sajátjukban lennének. Nagyon szeretik, nagyon barátságosnak tartják az itt lakó embereket, én csak jót tudok mondani róluk, nagyon hálásak, mindent köszönnek, mindenért tényleg nagyon odaadóak.
– Hogyan élik meg a menekültek a légiriadót?
– Teljesen eltérő szerintem, úgy tapasztaltam, hogy még az egyszerű dobronyi nép is megretten, amikor meghallja a szirénaszót, mert azért ez nem hétköznapi dolog, és az, hogy ez mára már a mindennapok részévé vált, nem normális dolog, ezt nem elfogadni kell, hanem szerintem csak meg kell tanulni ezzel együtt élni. Teljesen másképp viszonyulok hozzá, mert több mindent átéltek, ők már hallották, amikor becsapódik egy bomba. Amit én tapasztaltam, volt olyan, hogy lementek a pincébe, és azt a két-három órát tényleg ott várták ki, és nem jöttek elő, ott érezték magukat biztonságban. Volt olyan, hogy megszólalt a légiriadó foglalkozás után, akkor gyorsan elmentek a szobákba, bezárkóztak. Mert biztonságban érezték magukat. De az, hogy megszólal a riadó, és kint járkálnak az utcán, vagy a boltban, ilyet nem tapasztaltam.
– Hogyan telt számukra a húsvét?
– Ők most két húsvétot ünnepeltek, ugyanúgy ünnepelték a mi húsvétunkat, vittünk tojásokat nekik, azt festették, készültek. Most következett az ő ünnepük, amire szintén nagyon készültek, várták. Sajnos, nem olyan körülmények közt töltötték majd, mint ahogy otthon szokták, és nem a rokonság körében, nem mentek egymáshoz családlátogatóba, hanem egy teljesen idegen helyen ünnepeltek. De jól viszonyultnak hozzá, és úgy látom, hogy ezek az emberek értékelik azt, ami most van, amit most kapnak, és ezért nagyon hálásak.
– Milyen visszhangok vannak a térségbeli tartózkodásról?
– Nagyon kis százalékban mondták azt, hogy itt szeretnének maradni. A községben nem is hallottam olyan családról, akik szeretnének itt ezen a vidéken letelepedni, viszont többen is elhelyezkedtek már munkába, különböző gyárakban dolgoznak, különböző munkákat vállaltak, hogy a mindennapok egy kicsit könnyebben teljenek, hogy keresethez jussanak. A falu is kedvezően áll hozzá, ha csak tudnak, adnak munkát. Nagyon sokat segítettek a takarításban, a vezetékek beszerelésében és minden másban. Úgy gondolom, hogy a legtöbb ember haza szeretne menni. Már múlt héten voltak olyanok, akik megpróbáltak visszamenni azokra a helyekre, ahol nem olyan veszélyes.
Lőrinc Ingrid (Kárpátalja)
