Ukrajnából naponta sok ezren menekültek át a határon Magyarországra. Főleg nők és gyermekek érkeznek, többnyire kárpátaljai magyarok, de az ország távolabbi vidékeiről és egyre többen vannak.
Szinte mindig százak várakoznak a záhonyi vasútállomáson. Beszélgetnek, hivatalos papírokra várnak, vagy próbálnak fuvart szervezni a továbbutazásukhoz – írja a Magyar Hírlap.
A Kárpátalja felől érkező vonatok órákat késnek. Amikor befut egy szerelvény, rendőrök szállnak fel a vagonokba, ellenőrzik az iratokat. Akik nem rendelkezik úti okmánnyal, elszállítják a dokumentumok beszerzése érdekében.
Az induló autóbuszoknál könnyek csorognak végig az arcokon. „Ki tudja, mikor és hol találkozunk újra?” – integet szomorúan egy fiatal nő a családját Debrecenbe szállító busz után.
Az állomás épületében hangzavar fogadja a betérőt. A Magyar Református Szeretetszolgálat élelemmel, teával, ásványvízzel és tisztálkodási eszközökkel várja az embereket, igyekeznek minden problémára megoldást találni.
Az önkéntes felajánlásokat is a szolgálat munkatársai összesítik, próbálnak mindenkit eljuttatni hozzátartozókhoz vagy átmeneti szállásra.
A vonatról Éva a lányával és két unokájával száll le. Perecsenyből indultak, mert a gyerekek féltek, kérlelték nagymamájukat, utazzanak el a debreceni rokonukhoz. A fiát már nem engedték át a határon.
Helmeczi László, Záhony polgármestere elmondta: átmeneti szállást alakítottak ki a Városi Szabadidő Központban, meghirdették, szükség lenne takaróra, párnára, élelmiszerre. A lakosság segítségével gyorsan minden összegyűlt.
Nem mindenki tart az ország belsejébe. A Szabolcsban kőművesként dolgozó Bogár Gyula félti a családját, három lányát, 13 unokáját, ezért hazamegy Nagydobronyba. Kérdezik, nem tart-e attól, hogy besorozzák, Azt feleli: nem fél.
A segélyszállítmányokat folyamatosan küldi Magyarország Ukrajnába, útnak indult az Ökumenikus Segélyszervezet 28 tonnás csomagja Kárpátaljára élelmiszerekkel, higiéniai cikkekkel megrakva. A szállítmányt Orbán Viktor felesége, Lévai Anikó is elkísérte, aki találkozott a helyi lakosokkal.
Megállás nélkül érkeznek az adományokkal megrakott autók a határ melletti Tiszabecs iskolájába is. Az aula közepére óriási asztalt tettek, amelyen sok-sok szendvics és üdítő van, s naponta többször osztanak meleg ételt. A tornateremben vannak a matracok és a mobilágyak, itt alhatnak az emberek.
– Nagyon szépen fogadtak minket, mindent megkaptunk. A férjeink otthon maradtak a jószágokkal és hogy a házunkat megvédjék. Továbbmegyünk Érdre a rokonainkhoz – mondta az egyik asszony az Origónak.
A határtól nem messze egy nyolcfős, kárpátaljai magyar nőkből álló csoport tagjai elmondták, hogy Magyarországon dolgoznak, és most a gyerekeikért mennek, de csak a határ másik oldalára, ők ott várják őket. Azt még nem tudják, hogy hová mennek, de emiatt kevésbé aggódnak, mert hallják másoktól, hogy Magyarország mindenkit befogad.
A legközelebbi melegedő egy kilométerre van a határtól. Egy nő a fiával volt ott, Beregszászról menekültek.
– Az egész életünk munkája ott maradt. A férjem meg anyám nem jöttek velem, értük még visszamegyek, előtte azonban a rokonaimhoz viszem a kisfiam. Le a kalappal Magyarország előtt, úgy kezelnek minket, mintha itt élnénk.
A menekülteket Budapesten is több helyen fogadják. A IX. kerületi menekültszálláson több száz fáradt, de hálás ember húzta meg magát. A kisgyerekek egy része betegen érkezik – mondta az Indexnek Bérczesi Ildikó, az intézmény szakmai vezetője. A családok többségének nincs hova mennie, így amíg véget ér a háború, itt maradnak.
Ezen a szálláson vészelné át a következő heteket Éva is, aki három gyermekével és más rokonaival jött Kárpátaljáról.
– A vejem katonakorú, és bár még nem hívták be, ez bármikor megtörténhet. A lányom azt mondta, hogy amíg lehet, együtt maradnak, így a hét hónapos unokámtól is kénytelen voltam elbúcsúzni – mesélte elcsukló hangon Éva, aki annak örül, hogy a család legkisebb tagját, a kéthetes Jázmint áthozták.
– Szívem szerint már ma hazamennék, de nem kockáztathatjuk az életünket. Ha elhúzódik a háború, itt fogunk munkát keresni, szeretnénk meghálálni Magyarországnak azt a sok jót, amit kaptunk – tette hozzá Éva.
A két testvér, Szedrina és Oxána többnapos bolyongás után kötött ki Budapesten.
– Mi is nehezen jöttünk át a határon, hatalmas volt a sor. Éhesen, szomjasan érkeztünk Magyarországra, a gyerekek végig csak annyit kérdeztek, hogy „anya, a magyarok nem lőnek ugye?” – idézte fel Szedrina, kiemelve, hogy a kicsik azóta rájöttek, hogy a magyarok nem gonoszak, sőt, jó emberek, mindenben segítenek.
