Bruck Edith olaszországi magyar írónő – akit a Holokauszt Nemzetközi Napja alkalmából Ferenc pápa is fogadott a Vatikánban – Az elveszett kenyér című könyve egy koncentrációs táborba hurcolt kislány életét, a hazatérést követő csalódottságot és újrakezdést mutatja be. Az írónő interjút adott a Népszavának, amelyből most részleteket adunk.
Sokak szerint nem lehet esztétizálni a Soát, vagy Adornoval szólva: Auschwitz után nem lehet írni – vetette fel az interjút készítő Hompola Krisztina.
– Lehet. Sőt, még több verset, könyvet kellene írni, sokkal többet kellene tanúskodni – felelte Bruck Edith.
Lehetséges feldolgozni a traumát? – szólt az újabb kérdés.
– Auschwitzot sem felfejteni, sem feldolgozni nem lehet. Sem kimászni ebből a ketrecből, és azt hiszem, nem is kell kimászni belőle. Igaz, nem is engednek: sokszor túlélőként mutatnak be – mondta az írónő. Hozzátette:
– Nem szeretem, ha amikor bemutatják valakinek, azt mondják: a túlélő, és csak ezután teszik hozzá, hogy író. Mintha nem lenne nevem. Mintha csak túlélő lennék és más semmi.
Bruck Edith könyve a láger utáni nehézségekről is szól.
– Fontos írni a delúzióról – mondta. – Nem fogadtak be, nem hallgattak meg, nem engedtek beszélni, amikor visszajöttünk a felszabadulás után. Még a rokonok sem, mindenki a saját maga bajáról beszélt. Van hideg és hideg, éhség és éhség, de azt nem lehet összehasonlítani azzal, amit mi éltünk át. A visszamenetelünk után a falunkból baltával kergettek ki minket, mert azt hitték, hogy a fasisztákat feljelenteni megyünk. Eszünkbe sem jutott feljelenteni bárkit. Sőt, öt magyar katonát illegálisan hazahoztunk. Könyörögtek Bergen-Belsenben, hogy vigyük őket haza. Egy szenes vagonon ültünk és minden ételt megosztottunk velük. Nem kérdeztük, kik ők, honnan jönnek. Nem akartunk büntetni, bosszút állni. Inkább szinte megtettük a béke első lépéseit.
Bruck Edith elmondta: mindig olaszul ír. Pedig 91 évesen is csodálatosan beszél magyarul. Miért nem magyarul ír?
– Azért sem, mert a magyar nyelv – ahogy a német is – emlékeztet a sértésre, a káromkodásra – mondta. – Nagyon sok fájó emléket hoz vissza. A magyar nyelv fáj. Az olasz nyelv viszont szabadságot ad, és megment az emlékektől.
Bruck Edith a könyvben egyes szám harmadik személyről egyes szám első személyre vált abban a jelenetben, amikor a csendőrök megjelennek a faluban.
– A háború után azt tanították, hogy a németek vittek el bennünket, azonban ez nem így volt – mondta. – A magyar fasiszták a magyar csendőrökkel vittek el miket! Az első németet a gettóban, Sátoraljaújhelyen láttam. A harmadik személyről első személyre váltás oka az, hogy a deportálást megelőző élet végleg elmúlt. A „Valamikor régen volt egyszer egy kislány” kezdetű mese már csak bennem él, és bennem is fog élni, amíg élek.
Bruck Edith azt írja, hogy amikor a 11152 után újra a nevén szólították, újjászületett. Hányszor született újjá?
– Például Olaszországban – mondta. – Azért is, mert amikor visszajöttünk, nem tudtuk, hol, hogyan éljünk, mi lesz, hol eszünk, hol tesszük le a fejünket. Nem tudtak velünk mit csinálni, és mi sem tudtuk, mit csináljunk magunkkal. Majdnem megbántuk, hogy annyit harcoltunk az életünkért. Az volt a legkeserűbb periódus: visszajöttünk a lágerből, és azt hittem, az egész világ térdre esik, ehelyett mi voltunk az életmaradékok, nem várt senki, nem tudott segíteni senki. Egyik napról a másikra fasisztából mindenki kommunista lett. Minden nép egyik napról a másikra köpönyeget cserél és az új hatalomnak hajol és tapsol.
Az írónő kétszer is találkozott a pápával. El tudta fogadni a pápa bocsánatkérését? – kérdezte a riporter.
– Amikor az előző két pápa a zsidó templomban bocsánatot kért a mártír zsidó néptől, a bocsánatkérés majdnem a templomban maradt. Nagyon keveset írtak róla az újságok, nagyon keveset beszélt róla a televízió. Most, amikor a pápa jött hozzám, vagy amikor én mentem hozzá, tíz perc múlva tudta az egész világ. Ezért volt fontos ez a két találkozás.
(H. K. – a Népszava nyomán)
