Kárpátalja – a szívem közepe!

Kárpátalján születtem, nemsokára pont 20 éve lesz. A szüleim, nagyszüleim mind itt születtek, és sosem fordult meg a fejükben, hogy elköltözzenek. Pedig nyilvánvalóan nehéz volt számukra is, mint megannyi sorstársunk számára. De nem mindig megfelelő megoldás a menekülés, néha meg kell állnunk a helyünket pont ott, ahol vagyunk, ahová Isten szánt bennünket, és szembe kell néznünk a küzdelmekkel.

Száz éve ezt tesszük. De nem csak Kárpátalján, hanem Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken és még a világ megannyi pontjára elkerült magyar testvérünkkel együtt, mind harcolunk. Nem mindig nagy ellenségekkel, és nem is mindig láthatóakkal. Néha csak a mindennapok apró nehézségein próbálunk túllendülni, több-kevesebb sikerrel.

Száz év telt el. Rengeteg idő. Száz év alatt nagyon sok dolog feledésbe merült, sok ember, sok cselekedet, sok helyszín, sok minden történt a világban. Mégis mi „kaptunk valamit”, ami száz évvel később is pontosan olyan erősen üt, mint a kezdetekkor. Valamit, ami feltépi a sebeket, amik talán be sem gyógyultak, amitől összeszorul a szívünk, ami könnyeket csal a szemünkbe, ami megpecsételte az életünket és megfogja a gyerekeinkét, az unokáinkét és sosem fog feledésbe merülni, mert ezt lehetetlen elfelejteni. Másoknak csak egy papír volt, egy aláírás, ami után nyugodtan hajtották álomra a fejüket, nekünk azonban végtelen álmatlan éjszakákat jelentett.

Hogy mit is hozott magával ez a békediktátum, csak kárpátaljai szempontból tudom elmondani, hiszen mindannyian máshogyan éljük meg. Van, aki jobban és van, aki rosszabbul, a magyarságunk és feladatunk azonban közös.

Mielőtt elkezdtem volna írni, sok gondolat járt a fejemben. Vajon mindig ilyen volt? Mindig ilyen nehéz? Ezért először megkérdeztem nagyszüleimet, ők hogyan is emlékeznek vissza a szovjethatalom alatt élt évekre. Meglepett a

válaszuk.

Sokszor mondják errefelé az idősek, hogy milyen jó is volt a Szovjetunió, szerettek a kommunizmus alatt élni (persze akkor meg arra panaszkodtak, hogy milyen rossz). Nem volt nagy gazdagság, de mégis mindenkinek megvolt mindene, főleg a legfontosabb: a magyar identitása. Mert hogy nem volt nagy szabad, modern, liberalista világ, mégis nem voltak korlátozva, hogy milyen nyelven beszéljenek, milyen iskolába járjanak. Persze, az orosz nyelvet kötelező volt tanulni, de szeretettel tanították nekik, és a mai napig tudnak is oroszul beszélni, de minden mást magyarul tanultak. Mehettek a boltba, hivatalba, orvoshoz úgy, hogy megszólalhattak magyarul. Nem nevették ki őket, nem voltak kevesebbek, nem kellett félni azért, mert magyarok.

Megkérdeztem a szüleimet is, ugyanezt mondták el. Ha megkérdeznének engem, én már nem tudnék ilyen pozitívan beszélni sem az oktatásról, sem a kormányról, sem a helyzetről úgy általánosan. Pedig elméletileg az ország, Ukrajna a modernitás felé igyekszik, az Európai Unió tagja szeretne lenni, mégis, az elmélet és a gyakorlat valahogyan nem működik együtt. Olyan törvényeket alkotnak, amelyek ellehetetlenítik az országban lakó kisebbségek létezését teljesen.

Az alapvető jogokat veszik el, a saját nyelvünk gyakorlását tiltják meg iskolában, munkahelyen, hivatalban, még az utcán is. Ha megszegné valaki a szabályokat, büntetést kap, olyan összegben, amit egyszerű, nem külföldön dolgozó ember csak többéves munkával képes megkeresni. Azt mondják a körülöttünk lévő országok vezetői, hogy ilyet nem szabad, nem tehet senki, hiszen mi is számítunk, ugyanolyan jogaink vannak, mint bárki másnak, és mégis: megtehetik.

Azt szeretnék elérni, hogy az iskolákban tanuljon mindenki ukránul, ne legyen magyar iskola, ne legyen magyar szó sehol! Rendben, nincs választásunk, alkalmazkodnánk, de hogyan? Nincs elegendő ukrán nyelvű tankönyv, a tanárok nem kapnak megfelelő képesítést, nem biztosítják azokat a feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy eleget tegyünk annak, amit kérnek tőlünk. A másik nagy probléma, hogy nincs sok munkahely Kárpátalján, sem sok választási lehetőség, de ahol lenne, ott sokszor azért nem vesznek fel embereket, mert beszélnek magyarul, attól függetlenül, hogy ukránul is tökéletesen képesek a társalgásra. Keresztülnéznek rajtunk, nem vesznek komolyan sok hivatalos helyen. A magyar ünnepeinkre kitaláltak ukránokat, az iskolákban, óvodákban azokat kell megtartanunk.

Próbálnak elnyomni bennünket, de sokszor használják a mi szavainkat beszéd közben, eszik a mi ételeinket, szeretik a vendéglátásunkat és az érdekeik miatt felveszik az állampolgárságunkat is.

Csupa politika. Megannyi ember érzéseivel és életével játszanak a politika miatt. Kényes téma, senki sem szeret róla beszélni, de sajnos ez az igazság, a mindennapi élet, amit tapasztalunk, ha tetszik, ha nem. Sajnos ezt hozta magával Trianon. De persze vannak csupa szív, kedves és barátságos ukrán emberek, akik a barátaink, akik csodálják magyarságunkat, és szeretnek minket. Kipróbálják a receptjeinket, a gyerekeink keresztszülei lesznek, vagy a lányunk, fiunk házastársai.

És sajnos van sok magyar család is, akik úgy látják jónak, ha megpróbálják gyermekeiket beolvasztani, ukrán óvodába és ukrán iskolába adva őket, ezzel olyan károkat okozva, amelyek képesek összezavarni egy identitását még kereső gyermeket. De nem hibáztathatjuk őket, nem bírálhatjuk a döntéseiket.

Ugyanúgy, ahogyan vannak kedves ukránok, úgy vannak olyan magyarországi társaink, akik nem szeretettel gondolnak ránk, sokkal inkább vagyunk számukra ukránok, valamiféle korcsok, tőlük sokkal kevesebbek. A napokban olvastam egy hozzászólást az egyik közösségi oldalon egy magyarországi férfitól, amelyben azt írta: „Bárcsak nekünk is annyi gondunk lenne, mint nektek, hogy még egy nyelvet meg kell tanulnotok!”.

Óh, igen! Bárcsak ennyi gondunk lenne nekünk is, de sajnos nem csak ez a mi „gondunk”. Harcolnunk kell minden nap azért, hogy magyarul beszélhessünk, gondolkodhassunk, élhessünk! Nem szeretnénk mi elvenni semmit a magyarországi társainktól! Nem akarjuk, hogy miattunk bármiben is hiányt szenvedjenek, abba nem is merünk belegondolni, hogy egy nap majd újra hozzájuk fogunk tartozni, mi csak szeretnénk békében és magyarul élni a mi kis Kárpátaljánkon, ami a szívünk közepe, az otthonunk, a mindenünk.

A leírtak alapján tehát sok nehézséggel kell szembesülnünk. Fájdalmasak ezek a gondolatok, de őszinték, és sajnos ez a valóság. Megkülönböztetettek vagyunk itt is és ott is, egyik helyen azért nem szeretnek, mert magyarok vagyunk, a másik helyen azért, mert Ukrajnában élünk. Pedig nem rajtunk állt, nem kérdezték meg, hogy szeretnénk-e más országhoz tartozni, nem tehetünk róla.

Mégis, ennyi rossz dolog ellenére, ha megkérdezi valaki tőlem, hogy szeretek-e Kárpátalján élni, akkor egyértelműen igen a válaszom. Ez az otthonom, minden és mindenki, akit szeretek, itt van, és sosem hagynám el. Jelenleg Debrecenben tanulok, de nem szeretnék az egyetem után ott maradni, haza fogok jönni és itthon fogok dolgozni, hiszen annyi a teendő nálunk. Valakinek itthon is kell maradnia, őriznie az itthoni magyarságot. Látok Kárpátalján jövőt, amiért érdemes harcolni.

Arra a kérdésre a válasz, hogy vajon miben rejlik a megmaradásunk oka, azt a választ tudnám adni, hogy igazán tűzben edzett nép vagyunk. A sok nehézség és próbatétel ellenére nem tagadtuk meg magyarságunkat, nyelvünket, kultúránkat, és visszük tovább, ahogyan csak tudjuk, még akkor is, ha ezért mindennap harcolnunk kell. A jég hátán is képesek vagyunk megélni, hiszen könnyen feltaláljuk magunkat bármilyen helyzetben, ezt megtanulni sok lehetőségünk volt már az évek alatt. És ami szerintem a legfontosabb, hogy Isten tenyerén vagyunk mindannyian, mi magyarok.

Ránk, az elszakítottakra pedig mintha különösképpen odafigyelne a Teremtő. Akármilyen próbába kerültünk eddig, mindegyikben megtartott bennünket és megőrzött ellenségeinktől. Ez a legnagyobb Erő, ami megtart minket. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy ezt tartsuk szem előtt: hogy nem a magunk erejéből vagyunk még, és hálát adjunk ezért a gondviselésért.

Meg kell tanulnunk örömmel gondolni a gondokra, hiszen minden ellenére jó érzés magyarnak lenni, jó érzéssel tölt el, hogy valami különleges vagyok, egy nem akármilyen kitartó és harcos nemzethez tartozom. És ha néha találkozom egy-egy külhoni testvéremmel, olyan jó érzés együtt lenni, együtt énekelni, bármit együtt csinálni, olyankor teljesen más íze van az életnek.

Ezzel kapcsolatban elsősorban a Mozgótábor jut eszembe. Nagyon jó érzés visszagondolni rá. Felejthetetlen élmény volt, főleg a közös, hosszú beszélgetések és az, hogy végre valaki érti, miről beszélek, és érti az én helyzetemet. Nem csak legyint, kinevet, vagy fel sem fogja; nem mondja, hogy túlreagálom, mint sokan mások, hanem velem együtt sír és nevet. Velem együtt akar valami jobbat tenni értünk. A barátságok, amiket ott kaptam, mondhatom, hogy életre szólóak.

A mai napig beszélgetek a mozgótáboros barátaimmal, ha sikerül, akkor találkozunk, és sokkal könnyebbé teszik a mindennapjaimat. Nagy áldás mindannyiunk számára, hogy részt vehettünk a Táborban. Azt a légkört, ami ott van, a felhőtlen és feszültségmentes együttlétet sehol máshol nem lehet annyira megélni. Rávilágít, hogy nekünk közös a múltunk, a jelenünk, és a jövőnk is közös lesz. Egyetlen határ sem választhatja el az embertől a testvéreit, akik egy nyelven, egyformán, együtt gondolkodnak, együtt nevetnek, együtt éreznek. Nagyban segít a Tábor, hogy könnyebb legyen a helyzetünk elfogadása és a jövőre való tekintésünk pedig sokkal pozitívabb legyen.

Visszatérve az alaptémához, sokszor elgondolkodom, hogy mi lett volna, ha..? Nem tudom. Nem tudhatja egyikünk sem. Talán sokkal jobb, talán sokkal rosszabb. Lehet, hogy akkor pont jómódunkban lennénk elégedetlenek, így pedig a kicsi jónak is tudunk örülni. Persze, szomorúak is vagyunk végtelenül. Fájó pont mindannyiunk szívében, egy seb, amit néha nap, mint nap feltépnek, megpiszkálnak, és sosem fog begyógyulni. De megtanultunk vele együtt élni.

Sőt, igazából ez tett minket olyanná, amilyenek ma vagyunk: mindent kibírók, mindent eltűrők, mindig felállók, túlélők.

De közben mindent megélők, érzők, a pillanatot megragadók, egy-egy dalon egyszerre mosolygunk és sírunk, nagyon tudunk örülni és nagyon tudunk szeretni. Meglátjuk az élet csodáit, az aprókat is és a nagyokat is, mert mi máshogy látjuk a világot. Megtanultuk értékelni, ami a miénk, ami körülöttünk van, azt az apró földet, ami jutott nekünk.

Vért izzadunk érte napról napra. De a miénk. A mi földünk, a mi nyelvünk, a mi kultúránk, a mi dalaink, a mi táncunk… MI VAGYUNK. A MI MAGYARSÁGUNK. És ezt senki nem veheti el tőlünk! Jöhet még megannyi kormány, politikus, ellenség és próba, mi megmaradunk, itt maradunk és kitartunk, mert magyarok vagyunk!

Zárásként még egy gondolat a sok közül, ami megfogott írás közben: „Igazi magyarnak lenni akkora teher, hogy aki sokat viseli, megerősödik.” (Wass Albert)

Svingola Genovéva

(Gát, Kárpátalja)

Megvalósult a Magyar Kormány Támogatásával - Bethlen Gábor Alap
Share Tweet