A magyar történelem egyik leggyászosabb napjára emlékezünk minden év június 4-én. 1920-ban ezen a napon a versailles-i Nagy-Trianon palotában írták alá az első világháborút lezáró békeszerződést Magyarország és az antant hatalmak között, amelynek következtében Magyarország elveszítette területének több mint kétharmad részét, lakosságának több mint felét. Közel három és félmillió magyar rekedt az új országhatárokon kívül.
A határon túli magyar népcsoportok azóta elnyomatásban élnek. A trianoni diktátum 100. évfordulóján az anyaországban, az elszakított területeken és világszerte megemlékezéseket tart a magyarság.
Az átkos trianoni békeszerződés az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések rendszerének részeként a háborúban vesztes Magyarország (mint az Osztrák-Magyar Monarchia egyik utódállama) és a háborúban győztes antant szövetség hatalmai – Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország – között jött létre, amely többek között az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása miatt meghatározta Magyarország és Ausztria, Románia, valamint az újonnan létrejött Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság új határait.
A trianoni békediktátumot a magyar történelem egyik leggyászosabb napján, 1920. június 4-én, budapesti idő szerint délután fél öt után két perccel írták alá a Versailles-hoz tartozó Nagy-Trianon kastély 52 m hosszú és 7 m széles folyosóján, a Galérie des Cotelle-ben.
A trianoni csapás előzményeihez tartozik, hogy az első világháború záróakkordjaként 1918. október végén az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege kivérzett Itáliában. Az elégedetlenség forradalomba csapott át Magyarországon, míg Horvát-Szlavónország elszakadt a Magyar Királyságtól.
Károlyi Mihály kormánya feloszlatta a magyar hadsereget, egyedül a Székely Hadosztály maradt meg mint számottevő katonai erő.
Ezt kihasználva a háborút kevesebb emberveszteséggel átvészelő Románia, Szerbia és az addig nem is létező Csehszlovákia – amelynek vezetői a Monarchia hadseregéből dezertáló katonákból toboroztak légiókat – az antant támogatásával bevonult az ország saját nemzetiségei által is lakott területeire anélkül, hogy komoly fegyveres ellenállásba ütközött volna.
Károlyi folyamatos visszavonulást rendelt el, noha a román megszálló haderő csupán öt-hatezer emberből állt.
A Vyx-jegyzék elutasítását követően – amely a Felvidéket a cseheknek adta, és csaknem a Tiszáig engedte volna át a területeket Romániának – Károlyi Mihály 1919. március 21-én átadta a hatalmat a kommunistáknak.
A tanácskormány vörös hadserege felszabadította a Felvidék jelentős részét, de politikai okokból nem adott utánpótlást a Székely Hadosztálynak, amely letette a fegyvert, és így a románok megszállták a Tiszántúlt.
Clemenceau jegyzéket intézett a kormányzótanácshoz, amelyben követelte, hogy a hadsereget északon vonják vissza, cserében a románok kiürítik a Tiszántúlt, és Magyarországot meghívják a békekonferenciára.
Megkezdődött a visszavonulás a Felvidékről, ám a románok nem mozdultak a Tisza mellől. Ekkor indult meg a tiszai támadás, amely azonban néhány nap alatt összeomlott.
Kun Béla és társai távoztak az országból, és 1919. augusztus 1-jén Peidl Gyula alakított kormányt, de a románok megszállták Budapestet. Friedrich István – József főherceg megbízásából – csendőri segítséggel elkergette a kabinetet, és ő alakított kormányt, amelyet azonban az antant nem ismert el. A győztesek végül Horthy Miklóssal állapodtak meg arról, hogy az általa toborzott Nemzeti Hadsereg vegye át az ellenőrzést Budapesten.
A béketárgyalásokra meghívott magyar küldöttség – gróf Apponyi Albert vezetésével – 1920. január 7-én érkezett Párizsba. A delegációt azonban házi őrizetben tartották. Csak január 16-án, a béketervezet lezárása után nyílt lehetőség arra, hogy a magyar küldöttség is előadhassa álláspontját.
Ekkor tartotta meg gróf Apponyi Albert a francia Külügyminisztérium dísztermében, a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt a híres „védőbeszédét”, amelyet azonban figyelmen kívül hagytak.
Az új határokat elvileg a Woodrow Wilson amerikai elnök által megfogalmazott nemzeti elv alapján jelölték ki, de ettől sok esetben stratégiai, gazdasági szempontokra hivatkozva eltértek. Így kerültek egybefüggő magyar lakosságú tömbök a határ túloldalára – például a Csallóköz, Székelyföld, a Partium és a Bácska jó része.
A szerződést Simonyi-Semadam Sándor kormányának küldöttei, Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston, népjóléti miniszter írták alá 1920. június 4-én, és a kormány hamarosan lemondott.
A trianoni diktátum nyomán a 324 411 km2 összterületű Magyar Királyság elveszítette területének kétharmadát, 92 963 km2-re csökkent. Erdély, Partium, a Bánság keleti része, az Alföld egy része Romániához került (103 093 km2 – 31,78%). A Felvidék, Csallóköz és Kárpátalja Csehszlovákiához került (61 633 km2 – 18,9%). Délen a Szerémség, Dél-Baranya, Bácska és a Bánság nyugati része, valamint a Muraköz és a Muramente a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett (62 092 km2 – 19,14%). Nyugaton a Felsőőrvidék Ausztriához került (3967 km2 – 1,22%). Északon számos község Lengyelországnak jutott (589 km2 – 0,18%).
A Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került Horvátország is (42 541 km2 – 12,87%), Fiumét rövid önállóság után Olaszországhoz, majd Jugoszláviához csatolták (21 km2).
A Magyar Királyság lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra esett vissza. Mintegy 3,3 millió magyar rekedt kívül az új magyar állam határain.
A szerződés a Magyar Királyság új határainak megállapítása mellett 35 ezer főben korlátozta a magyar hadsereg létszámát, megtiltotta légierő és nehézfegyverek tartását.
A szerződést nem írta alá az Amerikai Egyesült Államok, amely akkor nem lett tagja a Népszövetségnek. Az USA és Magyarország később Washingtonban kötött békét: ez lényegében megegyezik a trianonival.
