Vecsésről indult gépészmérnökként a tengerentúlra az 1970-es években. Bárhová is sodorta az élet, soha nem adta fel a művészi ambícióit. Számos kiállítás, megannyi kerámia, szobor és egy saját stúdió fémjelzi pályafutását. Keszei Attilával beszélgettünk Missisaguában.
– Kanadában szinte bárkivel is beszélgetünk, mindenki érkezett valahonnan. Honnan indult?
– Vecsésen születtem 1947-ben. Érdekes történet, a vecsési káposzta hazájából hogyan kerültem ide, Kanadába, és hogy lett belőlem szobrász. Gépészmérnökként fejeztem be a Műegyetemet, de a tanulmányaim során az építész karon felvettem olyan fakultatív tárgyakat, mint a rajz, a kerámia és a szobrászat. Két tanárom volt, Zölley Gyula, akiről Magyarországon nem is tudnak és Kákonyi István, aki a tanszéken volt rajztanár. Amikor elmentem az építész tanszékvezetőhöz, hogy rajzot szeretnék tanulni, visszakérdezett: minek az, mérnököket nem tanítunk. Azt mondtam: fogadok magával, hogy az év végére én ott leszek, de a többiek el fognak párologni. Nos, nem párolgott el mindenki, de ha valamit szeretsz, abba mindent beleadsz. A mérnöki diplomám megszerzése után jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára, szobrászatra, száz másik emberrel, de lehetetlen volt bekerülni a főiskolára.
– Milyen újabb állomásokon keresztül vált szobrásszá?
– Hogy fejlesszem a tudásom, képzőművészeti körökbe is jártam, ahol megismertem egypár szobrászt, akik szintén be akartak kerülni a főiskolára. Amikor a felvételi zajlott, egyikük rámutatott három emberre: ők benne lesznek az ötben, akiket felvesznek ebben az évben. Akkor ő már hetedszerre jelentkezett, a harmincas évei elején járt. A következő év tavaszán a főiskola kirándulást szervezett Erdélybe, ahová az elsőéves tanulók utaztak: szobrászok, grafikusok, keramikusok. Az egyik tanársegéd engem is meghívott, és láttam: a 35 elsőéves között az a három személy is ott volt. Lehettél tehetséges, nem tudtál bejutni, ha nem voltál egy kiemelt káder gyereke.
– Mennyire volt egyszerű beilleszkedni a kanadai művészközegbe?
– Láttam, hogy Magyarországon nem lehetek szobrász, kínlódni meg minek, ezért miért ne próbáljuk meg valahol máshol? Így elindultam Magyarországról feleségemmel együtt, hogy szobrász leszek. Maradhattam volna Németországban is, de tartottam tőle, hogy nem tudom megtanulni a nyelvet. Olyan helyre akartam menni, ahol mindenkinek akcentusa van, így nem fogok kitűnni azzal, hogy „gyilkolom” a nyelvet. Miután kijöttünk Kanadába, láttam, hogy itt szobrászatból nem lehet megélni. El kellett döntenem, mi leszek: földönfutó éhenkórász, vagy mérnök. Utóbbi lettem, elismerték a diplomám, és a Torontói Egyetemen gépészmérnökként dolgoztam 33 évig. Hétvégenként alkottam a szobraimat, több művészi egyesület tagja voltam. Megismerkedtem a Jewish Community Center vezetőjével, megmutattam neki a munkáimat, és rákérdeztem, tudnék-e ott tanítani mintázást. Tíz éven át dolgoztam ott. 1987-ben vettük a házunkat, és építettem meg a stúdiómat. Ez a 70 négyzetméter az én kis paradicsomom.
– Honnan jön az ihlet az újabb és újabb műalkotásokhoz?
– Ez talán onnan jön, hogy bizonyos dolgokat ki kell adnom magamból. Érdekes módon, nem vagyok vallásos, noha megkereszteltek. Amikor katonai szolgálatra kellett bevonulnom, elvittem magammal a bibliát, és elkezdtem olvasni. Szerzetesnek hívtak a katonaság alatt. A munkáim sokszor vallási témájúak, de nem a vallás a fontos, hanem a személy, aki benne van. A témáimat vagy a zsidó-keresztény kultúrából merítem, vagy a görög mitológiából. Gépészmérnökként dolgozva nem kellett arra figyelnem, hogy el kell-e adnom a munkáimat, vagy sem. Legtöbbször az ember érzéseinek és a vallásban kifejezett gondolatoknak a kapcsolatát próbálom bemutatni.
– Milyen tanácsot adna a művészi pályát dédelgető fiataloknak?
– Ne művészek akarjanak lenni, hanem mesteremberek. Mára a művész titulusát nagyon elhasználták. Ma már olyan munkákat akasztanak fel a falra, amelyeknek semmilyen művészeti értéke nincs. Ha művész akarsz lenni, ne gondolj arra, hogy milyen nagyszerű életed lesz. A társadalom nem tanítja meg az embereket arra, hogy értékeljék a művészetet. 2000 táján megkérdeztek 800 galériatulajdonost világszerte, hogy melyik műalkotást tartják a XX. század legfontosabb alkotásának. A válasz: Duchamp Fountain toalettje. Amikor ezt olvastam, akkor gondolkoztam azon, miért is készítem ezeket az alkotásokat. A fiataloknak leginkább azt tanácsolnám: csinálják azt, amit belülről éreznek. Hogy aztán azt el tudják-e adni, az lényegtelen. Akárkikről is lehet olyan propagandát kifejteni, hogy ők a világ legnagyobb művészei. De az, hogy boldoggá tegyen az alkotás, sokkal fontosabb, mint, hogy eladod-e a képeidet.
– Hogyan tudja egy művész meghatározni a saját alkotásának az árát?
– Először felmérem a felhasznált anyag költségét és azt, hogy hány munkaórát fektettem bele. Az óradíjamat egy szakember segédjének a béréhez mérem: 35-40 dollár egy órára. Tehát, ha tíz munkaórát fordítok egy képre, és 50 dollárnyi az anyag, akkor az 400-500 dollárt jelent. Ugyanolyan nagyságú képeket 1000-2000 dollárért árulnak. Nem tudom, hogyan állapítják meg az árakat. Elég sok mindent eladtam, és ebben nem a pénz boldogít, hanem a tudat, hogy valaki azt a képet felakasztotta a falára, vagy teret engedett annak a szobornak a házában. Fontos az érzés, hogy valaki az én munkámmal akar élni. Kanadában ma a művészek évi keresete 20 ezer dollár körüli. Majdnem minden művész, akit ismerek, valamilyen más vonalon kell, hogy fenntartsa magát.
– Szerencsés embernek tartja magát?
– A szerencsét úgy határoznám meg: amikor a felkészültség találkozik a lehetőséggel. Ilyen szerencsés vagyok én is. Elkészítettem Jézus keresztútját 14 képen. Csak a fejeket és a kezeket ábrázoltam, és azokon próbáltam kifejezni Jézus utolsó napjának történetét. Jött egy műgyűjtő jött Angliából, és a barátainak meg akarta mutatni a stúdiómat. Mielőtt megérkeztek, gyorsan felraktam mind a 14 képet. Az egyik idősebb embernek megtetszett ez a sorozat, és azt mondta: ezt egy templomban kellene kiállítani. Felajánlotta, hogy beszél a St. James templom főpapjával. Pár hétre rá felhívtak, hogy pont ilyen műveket keresnek. Ez egy anglikán templom, ahol nem gyakori a keresztút ábrázolása. Bevittem 4-5 darabot megmutatni, és nagyon tetszett az adományozónak. Boldog vagyok, hogy ez a 14 alkotás látható Toronto belvárosában. Szerencsés voltam, mert elkészítettem, és rátaláltak.
Csibi Balázs
