Meglepődik a tisztelt olvasó, ha azzal kezdem, hogy az opera szó jelentése „munka”, miközben az operakedvelő közönségnek élvezet, ezért aztán hajlamos arra, hogy elfeledje a hatalmas energiabefektetést, ami a megvalósítással jár.
Giacomo Puccini (1858-1924) 1880-tól a milánói konzervatórium növendéke. Első kompozíciója 1876-ból már nagy siker. Első operáját – romantikus rémdráma – pályázatra írja, de ott nem figyelnek fel rá, később mégis sikerrel játsszák.
Igazi nagy siker a Manon Lescaut (1893), Budapesten egy évvel később mutatják be. Milánóban találkozik a kor a nagy tragikájával, Sarah Bernharddal és rajta keresztül V. Sardou Tosca c. drámájával, amelyből sikeres operát ír, Rómában mutatják be 1900-ban.
Puccini Londonban ismeri meg David Belasco Gheisha c. drámáját, a bemutatóra 1904-ben a milánói Scalában kerül sor, de megbukik, ez azonban nem kedvetleníti el, átdolgozza a darabot, és a bresciai bemutató már siker. Jön London, Washington, Boston, Balti-more, New York. Budapesten 1906-ban mutatják be Szamosi Elzával a címszerepben.
A Pillangókisasszony librettójáról írták, hogy azért szükséges a dráma egzotikus háttere, mert másként a fájdalom és a katarzis elviselhetetlen lenne, de az opera során Puccini zenéje ragadja a hallgatót elképzelhetetlen magasságba.
Az idei előadásban a színpadkép – egy emelvény és egy mozgatható paraván – egyszerűsége ellenpontozza a nagyívű érzelmeket és a feszültséget. A Pillangókisaszszony a legsikeresebb és legtöbbször színre vitt opera Amerikában.
A chicagói előadás rendezője Michael Grandage. Cso-cso-szánt a Puerto Ricó-i Ana Maria Martínez alakítja, aki ebben a szerepben 2010-ben debütál a houstoni operaházban. A másik szereposztásban Lianna Haroutounian örmény szoprán énekelt, akit több szakértő is tökéletes énekesnőnek és színésznőnek tart.
Pinkerton szerepében Brian Jagde amerikai tenort láthattuk, akit már San Francisco, London, Palermo, Washington, és Hamburg is ismer. A Covent Garden-i előadás után a Guardian tökéletes Pinkertonnak tartja, aki kitűnő orgánumával erős hatást tett a közönségre. A másik szereposztásban Pinkertont Brandon Jovano-vich amerikai tenor alakította, aki ugyanebben az évadban a Spades királynője és a Valkűr előadásán is fellép.
A mostani igen színvonalas chicagói előadás karmestere Nánási Henrik volt, akivel már találkozott az itteni közönség. A maestro, akárcsak Puccini a Pillangókisasszony komponálása idején, pályája csúcspontján áll. 44 évesen a Berlini Vígopera zenei igazgatósága után jelenleg szerte a világban dirigál, nevezhetném a zeneművészet utazó nagykövetének.
Pécsett született, Budapesten, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolán zongora-zeneszerzés szakon végzett, majd Bécsben folytatta tanulmányait, de a vezénylés felé fordult, bár ma is komponál.
Nánási Henrik 2017-ben debütált az Egyesült Államokban, San Franciscóban, majd a New York-i Metropo-litanben.
Egy interjújában olvastam, amelyet Lily O’ Brien-nek adott 2019-ben, hogy a karmesternek tudnia kell, mit és hogyan csinál. Ismernie kell nemcsak a zenét, de a szerzőt is és azokat a társadalmi és egyéni körülményeket, érzelmi viharokat, amelyek létrehozták a művet.
Az idei amerikai turnéja San Franciscóban kezdődött, ahol Mozartot dirigált nagy sikerrel, Chicagóból Münchenbe repült, ahol évadja az Anyeginnel folytatódott.
Egyforma szenvedéllyel vezényel szimfonikusokat és operát is, bár az operát többet kell próbálni, de ez az időszak jó alkalom arra, hogy emberileg jobban megismerje munkatársait, a zenészeket és énekeseket, mert egyáltalán nem mindegy, hogy valaki állandóan egy saját zenekarral játszik-e, vagy csak rövid ideig vendégszerepel.
De amikor a próbák sora után már minden összeáll, nincs szebb, mint egy opera – mondja a maestro. És ilyenkor derül fény arra, hogy a zene összeköt nemcsak a zenészekkel, szakmabeliekkel, de a közönséggel is.
A Pillangókisasszony bemutatójával kapcsolatban meg kell említenem azt a sajtóvihart is, amely nem a darab művészi megformáltságával foglalkozott, hanem a politikai korrektséggel, amit badarságnak tartok, hogy bizonyos szerzőktől évszázadok vagy évtizedek távlatából azt várják el, hogy napjainknak megfelelően gondolkodjon és alkosson.
Itt van pl. a darab főhőse, Cso-cso-Szán, a 15 éves gésa. Martha C. Nussbaum chicagói egyetemi tanár szerint a főhős a szexuális kizsákmányolás áldozata. A nyilatkozó tudós hölgy talán nem tudja, hogy nagyanyáink még a XIX. és XX. század fordulóján is nemhogy 15 évesen, de 13-14 évesen mentek férjhez. Ne említsem, hogy édesanyám és anyósom még a XX. század közepén is ilyen fiatalon kötött házasságot, amelyet egyáltalán nem találtak kizsákmányolásnak, hanem hivatásként fogták fel.
Az opera mondanivalója szempontjából sokkal fontosabbnak tartom a magas hőfokú érzelmek és a hűség fogalmának kiemelését. Ez benne van a darabban, nem kell belemagyarázni. A lényeg a romantikus szerelem és a tragikus vég.
A tragédia többrétegű, egyéni szinten benne van a szerelem, a szenvedély, a hűség, társadalmi téren pedig a kultúrák összeütközése, a hagyományok, az erkölcsiség szembenállása.
Puccini operájának mondanivalója a ma embere számára a hűség és a magas erkölcsi mérce. Cso-cso-Szán apjának szamurájkardjára van írva: „Ha nem élhetsz becsülettel és tisztességgel, legalább halj meg becsülettel és tisztességgel!”
De mielőtt agyonpolitizálnánk a darabot, maradjunk annál, hogy mély művészi élmény volt. A zsúfolásig telt teremben a közönség nem fukarkodott a tapssal, a művészgárda meg is érdemelte. A pompás előadás kissé szaggatottan indult, a szopránt elnyomta a zenekar, majd a zengő ifjú tenor, de a végére minden a maga helyére billent és Puccini zenéje, a darab fenséges tragikuma és erkölcsi magassága diadalmaskodott.
Tatár Etelka (Chicago)
