Hangban meséli el a történeteket

Nagy sikerű koncertet adott a torontói Királyi Konzervatóriumban Tarkövi Gábor trombitaművész. A hangverseny során a klasszikus zenét kedvelő közönség ismét megbizonyosodhatott arról, hogy a magyar zenészek méltán világhírűek. A koncert után Papp-Aykler Zsuzsa és Csibi Balázs beszélgetett a művésszel.

– Zenészcsaládból származik és már kilencévesen trombitálni kezdett, ahogy az édesapja is. Innen ered a zene iránti érdeklődése?

– Nálunk mindenki zenész volt a családban: nagypapám volt az első zenetanár Csolnokon. A családom egyik része a Rajna-mentéről jött, a másik része pedig Alsó-Ausztriából származik. Ezek a népzenék, sváb zenék keveredtek a faluban. Az ott elő embereket dunai sváboknak nevezik, mert a Dunán jöttek hajóval. Az én őseim bányászok voltak, de amellett zenéltek. Egy tradicionális családba születtem bele, ahol azt nem lehet meghatározni, mikor fogtam először hangszert, mivel harmonikával biztosan játszottunk 3-4 éves korban. Az édesapám trombitás volt, én és a bátyám is az lett. A bátyám ma karmester, én pedig az első profi trombitás lettem a családban. Nagyon gyönyörű gyerekkorom volt egy faluban, ahonnan 14 évesen Győrbe kerültem tanulni. A kommunizmus idejében óriási lehetőség volt egy fúvószenekarral nyugatra menni diákként. 1984-ben Belgiumban voltam.

– Ki volt a legnagyobb befolyással az életére?

– Az édesapám és a nagypapám! Nagypapám autodidakta pedagógus volt, minden hangszert tanított a faluban. Nagyon szerették a zenét, az volt az életük eleme. A család hölgytagjai ugyan nem zenéltek, de énekeltek, anyukám most is egy kórusban énekel. Muzikális család volt. Az ember életében sok mindenkivel találkozik: nagy hatással voltak rám a Bécsi Filharmonikusok, de az első nagy impulzus a család. Volt egy családi együttesünk, én 12 évesen már esküvőkön játszottam édesapámmal. Nekem senki nem mondta, hogy menjek zeneiskolába, mert otthon úgyis mindenki zenélt. Mikor hatéves lettem, az iskolában már az összes hangszeróra betelt, csak zongorára lehetett jelentkezni. Gondoltam, akkor zongorázni fogok, jelentkeztem is, vittem haza a papírokat a szüleimnek, hogy aláírják. Apám figyelmeztetett, hogy nincs zongoránk, és nem is tudunk venni. De kaptam kulcsot az iskola zongoraterméhez, ami a gyakorlás mellett rengeteg rosszalkodásra adott alkalmat. Mikor hétéves lettem, láttam, hogy a fúvószenekarosok mennek külföldre, úgyhogy ezzel a zongorával nem fogom sokra vinni. Akkor klarinétozni kezdtem, de nem gyakoroltam, és 8-9 éves lehettem, amikor trombitálni kezdtem.

– Mennyire tartja fontosnak továbbadni a nyelvet és kultúrát a gyerekeinek?

– A gyerekeim Berlinben születtek, én 1991-ben már külföldön dolgoztam, még a Zeneakadémia elvégzése közben kaptam munkát Németországban. 1994-ben a Berlini Szimfonikusokoz kerültem, a gyerekeim pedig 1997-ben és 2000-ben születtek. Ha Németországban maradunk, és nem megyünk haza, akkor biztosan nehéz lett volna a magyar nyelvet így átadni, mint ahogyan most beszélik a nyelvet. 2005-ben ugyanis családi okok miatt hazaköltöztünk, aminek az volt a jó vonzata, hogy a gyerekek nagyon jól megtanultak magyarul, németül pedig már ekkor is jól beszéltek. Nagyobbik fiam most Madridban tanul, a kisebbik pedig épp most érettségizik Magyarországon.

A kultúrát kicsit globálisabban gondolom. Németországban bontakozhattam ki igazán. Magyarországon a kultúra nekem a sváb kultúra volt, sváb zenét játszottunk főleg. Én Kodályt vagy Bartókot gyerekkoromban egyáltalán nem ismertem, az ő munkájukkal a Konzervatóriumban ismerkedtem meg. Fontos volt nekem Bartókot játszani. Azért megdobban az ember szíve, mikor például Berlinben játszik Bartók Bélától. Van egy nagy repertoárja egy zenekarnak: a bécsi klasszikusok, a német romantikusok és Stravinsky, Bartók, ők vannak a palettán. Ha odahaza játszom, látom, hogy több magyar komponista van, de ez rendben is van, hogy magyarosabb a program. A magyar közönség például alig ismeri a Mahler-szimfóniákat, csak egyet-kettőt szoktak játszani, viszont a Galántai táncokat Németországban nem játsszák sokszor. Nagyon sok minden érdekel, most például Kanada kultúrája, voltam múzeumban is Torontóban.

– Mennyit utazik egy évben, először jár Kanadában?

– Három éve jártam itt, akkor a Berlini Filharmonikussal adtunk hangversenyt. A mostani volt az első szólókoncert. Egyébként sokat utazom, évente három-négyszer megyek Japánba, tavaly Kínában is játszottam. A mostani kanadai utamon több koncertem is lesz és órákat is tartok.

– Hogyan választja ki a zenéket egy koncertre?

– Én más szisztémájú trombitával játszom, mint amit Amerikában és Kanadában használnak – az oldalventíres trombita itt nem annyira elterjedt. Mi tradicionálisan Németországban és Ausztriában ezzel játszunk, zenekarban is. Valószínűleg itt én voltam az első, aki recital koncertet adott ilyen trombitával. Olyan darabokat választottam, amelyek ehhez a hangszerhez jobban passzolnak és ennek a hangszernek az előnyét mutatják a közönségnek. Ilyenkor mindig szoktam magyar zenét is választani, Kurtág Györgyöt szoktam. Itt azt kérték tőlem, hogy a koncert vége lazább legyen, és ez alapján állítottam össze a műsort.

– Torontóban is tartott egypár masterclass órát.

– Berlinben is tanítok, akár kilenctől kilencig – ez szinte nem is munka. Akkor a legélvezetesebb, ha jó a növendék. Ha nem tehetséges, az még elnézhető, de ha nem muzikális, az olyan, mintha egy három bal kezű embert tanítanánk úszni. Itt, Torontóban 75 perceket tanítottam. Volt egy kezdő lány, aki teljesen remegett. Az ember ilyenkor pszichológus is, fontos, úgy menjen el a növendék, hogy ne remegjen. Sokféle technikát ki lehet próbálni: énekelni, beszélgetni. Ez azért jó, mert én is tanulok közben, ha megoldom a helyzetet. Minden emberben van valami érdekes. Egy jó pedagógus mindig talál valamit, amire azon az órán lehet építeni.

– Beszéljünk egy kicsit a hangszerről is! Mennyire megterhelő a tüdőre vagy a szájra a trombitálás?

– Nem különösebben. Ha ilyen hidegben kell játszani, akkor herpeszem lesz, és az fáj. Egy idő után viszont elzsibbad, és akkor jobb. A trombitához nagy tüdő sem kell. Össze lehet hasonítani a vitorlázással: ha valaki jól tud vitorlázni, akkor a legrosszabb szélben is gyorsabban megy, mint az, aki egy nagy vitorlával bénázik, és ott áll egy helyben. A trombitálás is ilyen, 80 százalék levegőmunka. Ezt kell megtanulni, mint az énekeseknél is.

– Emlékszik arra, mikor kapta az első trombitáját?

– Kilencéves koromban, a zeneiskolában kaptunk trombitát, de az elsőt 22 évesen vettem. A trombita nem olyan, mint a hegedű, nem annyira drága. A legdrágább is 15 ezer euróba kerül, de a középkategória is ötezer euró. A trombita anyaga elfárad, vannak jó anyagúak, amelyek bírják 40-50 évig, de van olyan hangszer, amelyik 4-5 évig tart. Ezek a trombiták nem nőnek úgy az ember szívéhez, mit egy hegedű. Viszont vannak trombiták, amelyekkel nagyon jó koncerteket játszottam, amelyek évtizedeken keresztül nagyon jól szolgáltak, azokat nem fogom eladni. A trombitásoknak van 10-12 hangszerük is, amíg egy hegedűsnek kettő.

– A koncert alatt látszott, milyen szenvedélyesen játszott a hangszeren, honnan ered ez a szenvedély?

– Az az optimális eset, amikor az ember el tud mesélni egy történetet hangban. Ha én nem hiszek abban, hogy ezt el tudom mondani, akkor az látszik is. Egy kétszemélyes színházi darabhoz lehetne hasonlítani, ahol az ember különböző történeteket mesél. Ha a színészek nem szenvedélyesek, akkor üres az egész. Ha zenélni kell és zenével elmondani gondolatokat, akkor van, amikor a szenvedély szükségeltetik az élményhez.

– A Berlini Filharmonikusoknak van egy digitális koncertterme, ahol számítógépen lehet a zenekar előadásait nézni élőben. Nem veszik el a szenvedély, ha a néző nem fizikailag egy térben van a művészekkel?

– Mi, zenészek ezt másképp nézzük. A Digital Concert Hall a zenészeknek sokkal nagyobb stresszt jelent, mert élőben kell játszani. Mivel a trombita egy hangos hangszer – talán az egyik leghangosabb –, a hibák is hangosabban szólnak. Sokakat ismerek, akik nézik. Ha valaki nagy képernyőn nézi, akár hangfalakkal, akkor az élmény nagyon élő tud lenni, mert egy streamelt dologról van szó. Ugyanúgy egy bokszmeccset nézni élőben vagy felvételről, az más. A koncerten sem tudja senki, milyen lesz az eredmény, ez egy érdekes dolog, ki kell próbálni.

Papp-Aykler Zsuzsa, Csibi Balázs (Toronto)

Megvalósult a Magyar Kormány Támogatásával - Bethlen Gábor Alap