Mindenhol dívik az alakoskodás

A téli napforduló időszaka, december és január hónapja sok kultúrában bír nagy jelentőséggel és sok hagyománnyal. Sok közösségi szokásról vannak feljegyzések a lucázástól kezdve a betlehemezésig, ezen szokások nagy része mára csak tankönyvek részét képezi, és a XXI. században már nem gyakorolják.

Kelet-Kanada St. John’s városában azonban egy évszázados karácsonyi rituálét támasztottak fel, ahol maszkos, állatias álarcos emberek táncolnak az utcán – és az otthonokban. Erről a szokásról írt Sarah Laskow.

St. John’s városa Kanada legkeletibb települése, százezer lakossal. Közel egy évszázada egy európai eredetű alakosokdó szokás honosodott meg, ami egyedi volt Kanadában. Az emberek a maszkok mellett, feltűnő ruhákat viseltek, és így táncoltak az utcán.

A hagyomány felélesztése profi módon történt, alakoskodó fesztivál néven hirdetik és rendezője is van. Pár sor után a magyar olvasó egyből a mohácsi busójárásra asszociálhat. A maszkos-táncolós-alakoskodó hagyomány a sokácok téltemető-tavaszköszöntő szokása, amely 2009 óta az UNESCO szellemi örökségek listáján is szerepel.

Európa-szerte pedig a néprajzi feljegyzések szerint számos országban, régióban van nagyon hasonló télűző, farsangi népszokás: Bulgáriától Olaszországon át Spanyolországig. A newfoundlandi alakoskodók eredetileg egy brit hagyományt vettek át, és bár erről nem szól Laskow tudósítása, a szokás meghonosítása minden bizonnyal a városban élő britekhez fűződött.

Az elmúlt évtizedekben azonban ez a rítus is kezdett eltűnni, amikor egy helyi szervezet észlelte ezt a kulturális veszélyt, és újjáélesztette az alakoskodók szokását a XXI. század számára. Amíg a busójárás és a hasonló tavaszköszöntő szokások februárban vannak, addig ez a tradíció a karácsonyhoz kapcsolódik.

Angliában az alakoskodó szokás egy karácsonyi történet volt, amelyben megelevenedett Szent György esete a sárkánnyal, csakúgy, mint a tél és az újrakezdés témája is. Az előadók házról házra jártak, és bemutatták a vidám előadásukat.

Ez az olvasat már sokkal jobban hasonlít a Kárpát-medence szerte ismert betlehemezés hagyományára. A szintén házról házra járó csapatok Jézus születésének történetét mutatják be. A St. John’s-i hagyomány mindennek az ellentéte, voltaképpen egy fordított nap.

A hagyomány megmentését a helyi egyetem folklórtanszéke és egy kulturális örökség alapítvány szervezte. Míg az első alkalomra 300 résztvevő érkezett, a további alkalmakra egyre több érdeklődő támogatta részvételével az eseményt – így a hagyomány megőrzését is.

A korábbi hagyománnyal ellentétben itt már nem házról házra járnak az alakoskodók, hanem – a mohácsihoz hasonlóan – utcai fesztiválról van szó. És a minél kreatívabb maszkok érdekében versenyt is hirdetnek, díjazva a legegyedibbet.

Sokszor olvashatunk cikkeket, szociológiai kutatásokat régi hagyományok eltűnéséről – vagy az eltűnés veszélyéről –, most azonban egy nagyszerű és sikeres példát ismerhetünk meg a St. John’s-i hagyomány megmentéséről.

Egy-egy nemzet hagyománya a diaszpóra közösségeiben is él, így például évről évre a torontói Szent Erzsébet Templomban a cserkészek betlehemes műsort adnak elő szenteste az éjféli misén.

(A cikkben felhasznált hivatkozások: Papp János: Guzsalyasban (1978), Raffay Anna: A téli ünnepkör hagyományai (1954-55), Sarah Laskow: The Long-Banned Tradition of Mummering in Newfoundland Is Making a Comeback (2016))

Csibi Balázs

Megvalósult a Magyar Kormány Támogatásával - Bethlen Gábor Alap