Az egyik torontói előadásomon ismertem meg, mintegy tizenöt éve, azóta töretlen a kapcsolatunk. Sándor Ilona felnőtt bevándorlókat oktat angol nyelvre, a torontói Szent Erzsébet Hétvégi Magyar Iskolában is tanít, a diákokkal megismerteti a magyar nyelv, irodalom, történelem és kultúra fontosabb részleteit. Irodalmi kört is vezet a Szent Erzsébet Templomban. Torontóban most együtt készülünk egy irodalmi estre. A tiszaföldvári szétszóratásban felemelő érzés, ha összekapcsolhatunk valamit, legalább az emlékeket.
– Tiszaföldváron, vagy éppen egy földvárinak nem mindenkor volt zökkenőmentes a világot meglátás, de még a világra jövetel sem. Nálad hogyan alakult ki mindez?
– Bár a születési anyakönyvi kivonatom Szolnokot nevezi meg szülőhelyemnek, tősgyökeres földvári vagyok. Mivel a születésemkor komplikációk léptek fel, édesanyámat a mentő gyorsan beszállította a megyeszékhelyre, hogy a Hetényi Géza Kórházban jobb ellátást kapjon.
– Megmaradtál. Tanulmányaidban hogyan indultál el?
– Életem első 18 évét Földváron töltöttem. Ott nőttem fel, ott jártam ki az általános iskolát és a gimnáziumot. Az akkor még falu rangú település szélén, a Laposnak nevezett részen laktunk, és még ma is ott van a családi fészek.
– És jött a középiskola…
– A helyi Hajnóczy József Gimnáziumba jártam. Szívesen emlékezem a tanáraimra. Legjobban a humán tárgyak érdekeltek, de mindent szívesen tanultam. Nagyon szerettem iskolába járni és tanulni, s ez az olthatatlan szomj a mai napig megmaradt bennem.
– Valószínűsíthető, hogy ennek köszönheted a tanári pályát!
– Így igaz. Iskolás éveim alatt rengeteget olvastam. A helyi könyvtárból sok könyvet kölcsönöztem ki, és azokat mohón faltam. A tágas udvarunknak volt egy lejtőn levezető lenti része, amelynek közepén egy terebélyes diófa állt. Levittem oda egy nagy pokrócot, és a fa alatti hűs árnyékban csak olvastam és olvastam.
– És ebben megérezted, hogy tied a világ, hogy egyszer az egész világ a tiéd lesz?
– A gyerek- és ifjúkoromat a mezőgazdasági jellegű, falusias földvári környezet és az iskolás élményeim határozták meg. Ritkán mozdultam ki a faluból. Nyáron szerettem a jó termálvizű földvári strandra járni. Gimnazista éveim alatt szerencsére volt színházbérletem, és havonta-kéthavonta a szolnoki Szigligeti Színházba járhattam. Ezek a színházi előadások, mint a Koldusopera, Kurázsi mama, Óz, a nagy varázsló, Ármány és szerelem, életre szóló művészeti-irodalmi élményt nyújtottak. A földvári művelődési házban is voltak kulturális-irodalmi programok. Egyszer Ruttkai Éva Parancsolj velem, Tündérkirálynő! című műsorát láttam ott.
– A Földvárral kötött nagy frigy lassan oldódni kezdett!
– Az érettségi után elkerültem, felvételt nyertem a szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészkarán a magyar-orosz szakra. A Szegedre kerülés, a városias környezetbe való „belépés” a régi szakaszt lezárta, és egy új korszakot nyitott az életemben.
– Tanár lettél, diplomát szereztél, már egyre messzebb kerülsz a Lapostól.
– Öt év után megszereztem a középiskolai tanári diplomámat. Közben megismerkedtem későbbi férjemmel, majd családot alapítottunk. Szegeden született első két gyermekem. Ezután Budapestre költöztünk. Ott szültem meg a harmadikat. Közben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen elvégeztem a német szakot, és utána középiskolában tanítottam.
– És jött Kanada, a migráció, a talajvesztés ideje…
– A férjem – aki afgán állampolgár volt – unszolásának és hosszú rábeszélésének engedve 1999-ben kivándoroltunk Kanadába.
– Milyen a haza, a Lapos, innen a csúcsról nézve?
– Magyarországot sohasem tudom elfelejteni. Magyar identitásom erősen bennem él. Sokszor eltűnődöm azon, hogy milyen messze vitt a sors. Ki gondolta volna? Az azonban biztos, hogy legbelül ugyanaz maradtam, mint aki voltam: egy földvári lány. Ma is, amikor hazalátogatok, a szomszédomnak így köszönök: „Csókolom, Pista bácsi.” Pedig már több évtized elrepült a fejünk felett. Hazalátogatva az első utam mindig a temetőbe vezet. Meglátogatom a halottaimat. Jó két évvel ezelőttig, amíg édesanyám még élt, gyakran jártam haza, évente, kétévente. Mindig fontosnak tartottam, hogy külhonban élve a családomban megmaradjon a magyar szó. Kanadában angol szakos tanárnak képeztem ki magam.
– Hogyan beszéltek, milyen nyelven értekeztek otthon?
– A gyermekeimmel nem vagyok hajlandó angolul beszélni. Az unokám, Rózi már Torontóban született. Hiába beszéltem hozzá magyarul kiskorában, csak angolul válaszolt vissza. Ezért a lányom beleegyezésével elhatároztam, hogy beíratom a tiszaföldvári Zöld Iskolába.
– Ez egy nagy missziós feladat, mérhetetlenül ellenkezik a generációs elvándorló lelkével.
– Rózi Kanadából ment vissza Földvárra. Ott járt ki az általános iskolában majdnem két évet, miközben szépen beléivódott a magyar nyelv. Úgy érzem, hogy egy szülőnek feladata átadni az anyanyelvet a gyermekének, egy nagyszülőnek pedig kötelessége az anyanyelv megtartása és ápolása. Így a nyelv fenn tud maradni.
Szíki Károly