A nyelv nemcsak egy médium, amellyel az emberek közötti társalgás történik, de kulcsa a közvetlen emberi kommunikációnak is. A kanadai társadalom, a világon az egyik legerősebb kulturális sokszínűségű ország.
A Toronto Foundation 2016-os jelentése szerint a város lakosságának 51 százaléka nem Kanadában született, emellett Torontóban 230 nemzet él együtt. Ezzel az Ontario-tóparti város a világ kulturálisan legsokszínűbb települése is. Mindezzel pedig adja magát a többnyelvűség kérdése is. Vajon mennyire tartják fontosnak az anyanyelv ápolását és megőrzését az új állampolgárok?
A vegyes házasságban élők a hivatalos angol és francia mellett megtanítják az „ősök” nyelvét a gyermekeiknek is? Ezzel az alapkérdéssel foglalkozik Valerie Lam-Bentley, a First Person kiadványban publikált cikkében.
Tudományos körökben népszerű téma a nyelvhasználat társadalmi szempontú vizsgálata, ezt járja körbe Lam-Bentley saját élményein alapuló írása is.
„Nehezteltem a szüleimre, amiért kínaiul kellett tanulnom” – ez a tételmondat sok hétvégi iskolába járó fiatal gondolatában felmerülhetett. Miért kellett nekem tanulni, mikor a barátaim éppen szabadidejüket tölthették – miért nem lehettem velük, merül fel az érzelmekre apelláló kérdés, talán nemcsak a tanulmányban, de sok hétvégi iskolába tartó család autójában szombat reggel.
Lam-Bentley szerint a kulturális sokszínűség Kanadában nagyon erős, ez pedig fontos jellemvonása annak, hogy a fiatal felnőttek – mint az író is – érdeklődni kezdenek a saját kultúrájuk, kultúráik iránt.
Anyaként már máshogy látom a kétnyelvűség kérdéséit, fontosnak tartom azt az értéket, amit a másodnyelv tanulása és a velejáró kulturális identitás képez – írja Lam-Bentley.
A tanulás és szabadidő kettőssége utóbbi rovására változik, amely ugyan rövidtávon a gyermekeknél ellenállást eredményezhet, de hosszú távon (főleg a diaszpórában) egy helyi nemzeti csoport (magyar, kínai görög és még sorolhatnám) fennmaradásának elengedhetetlen feltétele.
Émile Durkheim francia társadalomtudós a szent és profán kettősségét a társadalom és egyén relációival hozza összhangba. Szerinte a szent gyakorlatok társadalmi jellegűek, emberek egy csoportja közös meggyőződésük, közös kultúrájuk, közös értékeik mentén tesznek valamit.
Ez a közös gyakorlat egy diaszpóra közösségben lehet magyar istentisztelet, magyar iskola, magyar kulturális program, de akár magyar nyelvű média fogyasztása is. Ezek gyakorlása (külön-külön is) egy közösség fennmaradását jelenti.
Durkheimnél megjelenik a profán idő is, ami a szabadidőt jelenti, amikor az „én-idő” kap teret: ennek elmaradását érezhette Valerie Lam-Bentley is, amikor péntek este kínai nyelvórára kellett járnia, ahelyett, hogy a barátaival bulizhatott volna.
Azonban Valerie sokkal többet kapott a kínai óráknál, amitől benne is megváltozott a „menni kell” érzése „ez a fontosra”. A nyelvtanulás fegyelemre tanít, és a kulturális identitás alapvető alkotóegységének számít.
Ugyanígy, a nemzeti identitás érzése is a közös nyelvhasználaton alapszik. Emellett egy hétvégi iskolában barátságok köttetnek, ezek a szociális kapcsolatok pedig kiemelt jelentőséggel bírnak, hiszen fenntartják a diaszpóra közösséget.
Lam-Bentley írása nyomán a vegyes házasságokban gyakori a kétnyelvűség. A kulturális gyökerek ápolása pedig egy nemzeti hagyomány gazdagságát is átörökíti, ami a sokszínű identitás része is.
Ezért fontos a magyar diaszpórában lévő iskolák, magyar kulturális egyesületek és média fennmaradása, támogatása is. Mindezek a magyar diaszpóra megmaradását garantálják.
(A torontói Globe and Mail újságban 2019. október 28-an megjelent Kényszerítsem a fiamat, hogy tanuljon kínaiul? c. cikk nyomán.)
Csibi Balázs
