Lengyel Miklóssal, Magyarország nemrégiben hivatalba lépett új kanadai nagykövetével készült interjúnkból kiderül, mi a különbség a nagykövet és a konzul munkája között, honnan van a nagykövet úrnak egy kanadai őslakos unokatestvére, és mi mindent kell elintéznie egy diplomatának, amikor új állomáshelyre érkezik.
– Hogyan kezdte a pályáját, mely országokban tevékenykedett korábban?
– Karrierdiplomata vagyok, 1985-ben kezdtem a pályafutásomat a Külügyminisztériumban, és végigjártam a ranglétra minden fokát. Észak-Korea volt az első állomáshelyem, majd dolgoztam Dél-Koreában és Szlovéniában is. 2007 és 2013 között nagykövetként szolgáltam Dél-Koreában, később egy nemzetközi szervezetben, a budapesti székhelyű Duna Bizottságban képviseltem Magyarországot. Emellett számos tisztséget töltöttem (Folytatás az 1. oldalról.)
be a minisztériumban is. Kiérkezésem előtt helyettes államtitkárként felügyeltem a Magyar Diplomáciai Akadémiát és a nemzetközi kulturális, oktatási és tudományos együttműködéssel kapcsolatos területeket.
– Amikor kiderült, hogy Kanadában lesz nagykövet, milyen érzések öntötték el?
– Régi álmom vált valóra! Egyszer már pályáztam Kanadába, valamikor a 2000-es évek elején. A pályázatban három országot lehetett megjelölni, és Kanada volt az egyik ezek közül. Akkor a szlovéniai pályázatom járt sikerrel, így ott töltöttem el négy évet, de azért a kanadai lehetőséget sohasem adtam fel.
– Volt valami különös oka annak, hogy Kanada folyamatosan ott lebegett ön előtt célállomásként?
– Sokat dolgoztam Ázsiában, Közép-Európában, de éltem Oroszországban és Angliában is. Úgy gondolom azonban, hogy egy karrier során rendkívül fontos és különleges lehetőség huzamosabb ideig egy angolszász országban tapasztalatot szerezni, és bár ez pályafutásom végéhez közeledve adatott, meg, így is nagyra értékelem, és pályám egyfajta megkoronázásának tekintem. De ez csak a dolog szakmai része. Emellett személyes, családi kötődésem is van az országhoz, ami szintén közrejátszott.
– Milyen családi kötelékek fűzik Kanadához?
– A dédnagyapám az 1910-es években emigrált ide a jobb élet reményében, de valószínűleg az első világháború is közrejátszott döntésében. Egy szegény kelet-magyarországi környékről származott, ahonnan abban az időben sokan indultak útnak Kanadába. Később számos leszármazottja született Kanadában. Kíváncsi voltam arra az országra, amely befogadta őt, és ahol a rokonságom egy része ma is él.
– Sikerült már felvenni a kapcsolatot ezekkel a rokonokkal?
– Igen, Patrick Lengyellel, az egyik unokatestvéremmel kapcsolatban vagyok, időnként szoktunk beszélni. Ezenkívül van egy őslakos unokatestvérem is. A történet pedig a következő: A dédapám egy szegény helyen, a Manitoba és Saskatchewan határán fekvő FlinFlonban telepedett le, és itt alapított családot. Nem sokkal azután, hogy az ő unokájuk, aki az én Patrick unokatestvérem megszületett, a szülei örökbe fogadtak egy őslakos kislányt, akit sajátjukként neveltek fel. Nos, ő az én mostoha unokatestvérem, aki Betty Lengyelként ma is FlinFlonban él. Tervezem, hogy amint az időjárás és egyéb teendőim engedik, meglátogatom őt, és persze felkeresem távoli rokonaim sírjait is. Kevés diplomata mondhatja el magáról Kanadában, hogy van egy őslakos unokatestvére – én büszke vagyok rá.
– Tisztázzuk: mi a különbség a nagykövet és a főkonzul, vagy konzul munkája között?
– Sok a hasonlóság és persze vannak különbségek. A nagykövet mandátuma az egész országra kiterjed, miközben munkájának súlypontja főleg a szövetségi szintű kapcsolatokra fókuszál. Kanadában a nagykövetség mellett főkonzulátus működik Torontóban és Montrealban, valamint egy alkonzulátus Vancouverben, kiváló kollégákkal. Nekik megvannak a saját konzuli kerületeik, ahol széles jogkörrel rendelkeznek. A tevékenységünket ugyanakkor igyekszünk a lehető legteljesebb mértékben összehangolni. Közös a munkánkban az, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk a két ország kapcsolatainak előmozdítása, az anyaország és a kanadai diaszpóra közötti szálak erősítése érdekében.
– Amikor a nagykövet megérkezik egy új országba, mivel kezdi a munkát?
– Vannak protokolláris teendők, amelyeken át kell esni. Az első ilyen a megbízólevél átadása, mely hivatalossá teszi a munka megkezdését. Ez meg is történt, bár nem a főkormányzó – aki épp beteg volt –, hanem a helyettese vette át. Ezt követik a bemutatkozó látogatások a missziós kollégáknál és azoknál a partnereknél, akikkel együtt dolgozom a továbbiakban. Ezek a találkozók fontos szakmai tartalommal bírnak, tapasztalataik, tanácsaik nagyban segítik a későbbi munkámat, ami alapvetően a két ország kapcsolatait meghatározó célrendszerhez és az ország adottságaihoz igazodik. Meghatározó terület a gazdaság és a kereskedelem. Számos találkozóm volt olyan cégek vezetőivel, akik már beruháztak Magyarországon, vagy bővíteni szeretnének. És mindezzel párhuzamosan – összhangban külpolitikánk alapvetéseivel – ismerkedem a helyi magyarság szervezeteivel, képviselőivel, ügyes-bajos dolgaikkal. Kanadában – köztudottan – jelentős, a második legnagyobb diaszpóra közösség él, akik rendkívül értékesek számunkra, és fontos szereplői a kétoldalú kapcsolatoknak.
– Hogyan zajlott a kapcsolatfelvétel a helyi magyar szervezetekkel?
– Elsőként az ottawai magyarsággal találkoztam, hiszen itt élek, itt dolgozom. Mivel Kanada hatalmas, a megbízásom pedig az egész országra szól, ezért egy online konferenciát szervezett Szenthe Anna, a Diaszpóra Tanács kanadai elnöke, ahol bemutatkozhattam a kanadai magyar szervezetek képviselőinek. Elmondtam a terveimet, és a támogatásukat kértem a munkámhoz, amelynek egyik sarkalatos pontja az anyaország és a diaszpóra közötti kapcsolatok szorosabbra fűzése. Emellett rövid itt-tartózkodásom alatt már Québec tartományba is eljutottam, ahol ugyancsak alkalmam nyílt találkozni az ottani magyarság képviselőivel.
– Milyennek látja a magyarok helyzetét Kanadában? Mennyire nehéz megőrizni a magyar identitást ilyen távolról?
– Még az anyaországhoz közelebbi országokban is kihívást jelent megmaradni magyarnak, ilyen távolságban pedig ez hatványozottan igaz. Nagyra értékelem a kanadai állam gesztusait a kisebbségek, így a magyarok felé is. Ontario és Saskatchewan tartományokban például októbert a Magyar Örökség Hónapjának nyilvánították. Látom, hogy a magyar szervezetek mindent megtesznek a kultúra és a nyelv ápolásáért, a nagykövetség pedig ehhez minden segítséget megad a jövőben is. Mielőtt kijöttem, helyettes államtitkárként olyan programokért feleltem, amelyek szorosan kötődnek a diaszpórához: ösztöndíjak, nyári egyetemek, vendégtanári programok. Ezek közül kiemelkedik a Diaszpóra Felsőoktatási Ösztöndíjprogram. Aki Magyarországon tanul, az nyelvileg és identitásában megerősödve tér vissza, és bárhol dolgozik majd később, a két ország közötti kapcsolatrendszer fontos eleme lesz.
– Hány kanadai vesz részt ebben az ösztöndíjprogramban?
– Pontos számot az épp futó felvételi ciklus miatt nem tudok mondani, de 80-100 főre tehető a résztvevők száma. Az Egyesült Államok után Kanada a második ország, ahonnan a legtöbben jelentkeznek a programba.
– Mit szólt a családja az újabb távoli kiküldetéshez?
– Be kell vallanom, ez érzékeny kérdés. Ez az első alkalom, hogy a családom nélkül vagyok külföldön. Dél-Koreába még a feleségemmel és a három gyermekemmel költöztünk ki. Ahogy a gyerekek befejezték a középiskolát, „hazaszivárogtak”, az utolsó évben már csak a legkisebb fiam volt velünk. Kanadába egyedül érkeztem, mert a feleségemnek otthon az édesanyját kell segítenie, és most ott van rá szükség. Ez nagyon nehéz helyzet. Van két csodálatos unokám is, akikkel szoros a kapcsolatom, ők nem vették jó néven, hogy ilyen messzire utazom. Az online térben tartjuk a kapcsolatot, sokat beszélünk, de ez nem ugyanaz, mint amikor személyesen megölelhetem őket.
– Hazalátogat karácsonyra?
– Mivel csak októberben érkeztem, most itt maradok, és a kollégáim utazhatnak haza szabadságra. De a helyi magyarság rendkívül összetartó és kedves: már több meghívást is kaptam ottawai magyaroktól az ünnepekre. Úgyhogy nem leszek egyedül, és a technika segítségével a családommal is ott lehetek egy kicsit a karácsonyfa mellett.
Nagy Bence
