Lendvai-Lintner Imre élete és munkássága összefonódik a magyarság és a közösség szolgálatával. Az interjúban életútjáról, az amerikai magyar közösségben betöltött szerepéről, a cserkészet iránti elkötelezettségéről és a nemrégiben elnyert Árpád-kitüntetés jelentőségéről mesél.
– Feldkirchben született és kezdte meg a tanulmányait. Milyen emlékeket őriz az Ausztriában töltött évekről?
– Hétéves koromig voltunk Ausztriában. Emlékeim még mindig élnek, részben azért is, mert amikor Európában dolgoztam, visszavittem a saját gyermekeimet Feldkirchbe, így tiszta képet kaptak arról, milyen volt ott felnőni. Ez a kis voralbergi falu, az Alpok és a svájci határ mentén, mesés hely volt. Gyermekkorom számára a legideálisabb volt, hiszen egy középkori városkában éltünk, várfalakkal körbevéve és a dombon egy csodás kastéllyal. Ezek a vizuális emlékek mélyen megmaradtak bennem. Aztán továbbvándoroltunk az Egyesült Államokba, amely új és izgalmas fejezet volt az életünkben.
– ’56 nyarán érkeztek Amerikába. Hogyan emlékszik erre az időszakra, milyen kihívásokkal szembesültek?
– Mi DP-k voltunk, vagyis „Displaced Persons”, azaz menekültek. A II. világháború után az amerikaiak befogadták azokat, akik az oroszok által elfoglalt országokból menekültek. Mi is ilyen törvény keretében kerültünk az Egyesült Államokba. Talán az utazás legikonikusabb pillanata az volt, amikor hajóval átkeltünk az óceánon, és először láttam Mickey Mouse-t a hajó mozitermében. Azonban a legmaradandóbb emlékem, amikor reggel felébresztettek, és ahogy a hajó beérkezett New Yorkba, megláttam a Szabadság-szobrot. Ez a kép még ma is elevenen él bennem. Az amerikai életünk gyorsan elkezdődött: édesapám és édesanyám munkát találtak, engem pedig beírattak egy magyar katolikus elemi iskolába. Az angol nyelvet hamar elsajátítottam, és mivel egy magyar közösségben találtuk magunkat, az átállás szinte problémamentes volt.
– Mindez New Yorkban volt? Ott telepedtek le?
– Nem, mi egy Passaic nevű városban telepedtünk le, amely 20-30 kilométerre van New Yorktól. Olyan ipari központ, ahol jelentős magyar közösség élt. Sok bevándorló, különösen a Felvidékről származók, itt találtak új otthonra. A helyi Szent István templom körül élő magyar közösség alakult ki, ahol még gyermekkoromban is tartották a hagyományokat. Emlékszem, hogy a templomban külön ültek a férfiak és a nők, ami a paraszti társadalom hagyományait idézte.
– Meddig éltek itt, és később hogyan alakult a sorsuk?
– Édesanyám Passaic közelében élt egészen 70 éves koráig, amikor elhunyt. Édesapám sajnos korán, 13 éves koromban elment. Én ott éltem, amíg el nem végeztem az egyetemet, majd állást szereztem és megnősültem. A családommal közel maradtunk Passaichoz, és azóta is kötődöm ehhez a közösséghez. 1956 óta érzem ezt az erős kapcsolatot a magyar diaszpórával.
– Önt a magyar közösségben alapvetően határozza meg a cserkészet körében végzett tevékenysége. Hogyan és mikor találkozott a cserkészettel?
– Édesapám 1956 szeptemberében vitt el először a Gábor Áron cserkészcsapat gyűlésére. Ez a környezet már gyerekkoromban is nagy hatással volt rám, hiszen egykeként itt találtam barátokra, és az ottani táborozások igazi gyerekvilágot teremtettek számomra. Az évek során őrsvezető, majd csapatparancsnok lettem, később vezetőtiszti pozíciókat is betöltöttem. A magyar cserkészszövetségben 32 éve látok el elnöki feladatokat, ami nemcsak kihívás, de egyben hatalmas öröm is.
– Visszatekintve, melyik időszakot tartja a legmeghatározóbbnak a közösség életében és miért?
– Talán a legmeghatározóbb időszak az volt, amikor a szövetség létszáma csökkent, és érezhető volt, hogy nem csak az értékeket kell megőrizni, hanem minőségi fejlesztéseket is végre kell hajtani. Az 1980-as években kezdtük el azokat a programokat, amelyek a magyarságtudat erősítésére irányultak. Emlékezetes élményem, hogy fiatalokat vittünk Magyarországra, ahol megismerhették a kultúrát és az országot, ami számukra egyedülálló tapasztalatot jelentett.
– A Külföldi Magyar Cserkészszövetségben végzett tevékenység kicsúcsosodása a jubileumi nagytábor, amelynek a parancsnoki tisztjét ön is ellátta. Milyen különleges kihívásokkal kellett szembesülni, és hogyan tudták ezeket megoldani?
– A jubileumi nagytáborok mindig nagy összejövetelek, amelyek különleges alkalmat adnak a magyar cserkészeknek, hogy a világ különböző országaiból érkezett más cserkészekkel is találkozzanak. Az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogyan teremtsünk meg azt a kerettörténetet, amely nemcsak élményt ad a gyerekeknek, hanem a magyarságtudatukat is erősíti. A 2004-es nagytáborban Szent István országépítését éltük át a gyerekekkel. Az ilyen táborok legnagyobb értéke, hogy a résztvevők meglátják: nemcsak ők beszélik ezt a csodálatos nyelvet, hanem világszerte sok fiatal érzi magáénak a magyar kultúrát.
– Az ExxonMobilnál tevékenykedett mérnökként vezető pozícióban. Tud bármit említeni, amit a cserkészettől vagy a magyar kultúrától kapott és azt át tudta emelni a szakmai működésébe?
– Érdekes módon mindkét irányban vannak ilyen lehetőségek. Az olajiparban az ExxonMobil rendkívül szigorú erkölcsi normákat követett, ami a cserkészettel is összhangban volt. A cserkésztapasztalataimat sokszor használtam, amikor fiatalabb munkatársaimat mentoráltam. Volt olyan, hogy egy volt cserkészt vettem fel, aki az egyik legjobb mérnök lett a csapatomban. Ezek az élmények megmutatják, hogy a cserkészmódszer mennyire működhet a való életben is.
– Hogyan látja a Külföldi Magyar Cserkészszövetség a jövőjét?
– Most egy nemzedékváltás közepén vagyunk. Én már nem vállalom tovább az elnöki tisztséget, de örömmel látom, hogy a következő generáció készen áll a staféta átvételére. Az új vezetők fiatalok, lelkesek és innovatívak, ugyanakkor tiszteletben tartják a szövetség hagyományait. Kiemelt célunk a jellemnevelés és a magyar nyelv megőrzése, hiszen ezek alapvető pillérei a cserkészetnek. A következő években szeretnénk több természetközeli programot szervezni, hogy a cserkészek ismét tapasztalják a táborozások és kirándulások örömét. Napjainkban az online kommunikáció is fontos szerepet játszik, hiszen a világ összezsugorodott, és a modern technológia lehetőséget ad arra, hogy gyorsan és hatékonyan osszunk meg információkat. Azonban továbbra is az a legfontosabb, hogy a közösségi élmény megmaradjon, hiszen ez az, ami a cserkészetet igazán különlegessé teszi.
– A cserkészetért és a magyarságért végzett tevékenységért nemrégiben Árpád-kitüntetéssel ismerték el a munkáját. Mit jelent az ön számára ez az elismerés?
– Nagyon megtisztelő volt számomra ez az elismerés, bár én úgy érzem, hogy ez nemcsak az én díjam, hanem azé a sok emberé is, akik a cserkészszövetségben velem dolgoztak. Ez a kitüntetés számomra azt jelenti, hogy az elmúlt évtizedek munkája és kitartása nem volt hiábavaló. Ugyanakkor azt is érzem, hogy ezek az elismerések mindig egy fejezet lezárását jelentik, és arra inspirálnak, hogy a megkezdett utat tovább kell folytatni. Számomra az Árpád-díj nemcsak egyéni siker, hanem a közösségünk sikere is, amely a magyarságot világszerte összeköti és élteti. Bízom benne, hogy a jövőben is hasonló lelkesedéssel és elkötelezettséggel tudunk majd dolgozni közös céljainkért.
Csadi Zoltán
Fotó: https://memoryproject.online/imre-lendvai-lintner/
