Ötven éve indult el a táncházmozgalom, amellyel kezdetben sem a szakma, sem a korabeli hatalom nem igazán tudott mit kezdeni, ám mára százezrek vesznek részt benne. A mozgalom két alapító tagja, Sebő Ferenc és Eredics Gábor népzenész a Magyar Nemzetnek vallott az indulásról és a sikerekről. Ebből adunk részleteket az alábbiakban.
– S. F.: Az első táncházat zárt ajtók mögött tartottuk meg a Liszt Ferenc téren. Senki nem gondolt arra a négy budapesti néptáncegyüttesen (a Bartók, a Bihari, a Vadrózsák és a Vasas) kívül, hogy ez bárkit érdekelhet. Ebben az időben a rockzene robbant be először, nekünk pedig az nyitott utat, hogy a fiatalokat a szentimentalizmus helyett a kemény zene kezdte el érdekelni. És Tinkáék (Martin Györgyék) is meglátták benne a fantáziát. Ők már 1967-ben átjártak Erdélybe filmezni. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató elmesélte nekem, azért mentek ki Erdélybe, mert Kallós Zoltántól hallották, hogy a népzene, néptánc még él a Mezőségen. Így gondolták, hogy kimennek, lefilmezik, megtanulják és mindenkinek megtanítják. Kallós Zoltán mindenkinek, aki Erdélybe kijárt, mondogatta: miért nem csináltok táncházat Budapesten? A szerencsés csillagállásnak is köszönhetően létrejött az első táncház, ami sokunk munkájának eredménye.
Gondolták akkor, hogy a néptánc és a népzene a városban is életképes lesz? – kérdezte a cikket író Petrovics Gabriella.
– E. G.: Ezt senki nem gondolta. A népzene jelentőségét Kodály Zoltán és Bartók Béla mellett Vujicsics Tihamér és Martin György kapcsán jól tudtuk. De volt egy elementáris késztetés arra, hogy ne csak tananyagként használjuk a néptáncot, hanem tegyük élővé. Kiderült, hogy a fiatalok csodálatos szórakozási formája a táncház, de szakmaiság nélkül nem szabad csinálni. Tehát ezt úgy meg kellene tanulni, ahogy az anyanyelvünket megtanuljuk.
Kép:
Eredics Gábor
Sebő Ferenc
