Az öttusában a szellemi és fizikai kimerültség állapotában az ember vizsgázik: kiderül róla minden. A válság idején is megismeri magát az ember, és ez a hiábavalóbb dolgoktól a lényegibbek felé terelheti – vélekedik Balczó András. A háromszoros olimpiai és tízszeres világbajnok egykori öttusázó szerint isteni figyelmeztetés a mostani járvány, és sokan tanulni fognak belőle, megváltoztatják gondolkodásmódjukat. A legendás sportember a Mandinernek adott interjút, ebből adunk az alábbiakban részleteket.
– Miért történik ez a világgal?
– Amikor ezen törni kezdtem a fejemet, Adynak egy verse jutott eszembe, az a címe, hogy Az Isten balján. A második versszaka így hangzik: „Az Isten könyörületes, / Sokáig látatlan és néma, / Csak a szívünkbe ver bele / Mázsás harangnyelvekkel néha”. Most ez történt. A Teremtő megsokallta, hogy a világ ilyen számarányban fordul el tőle. Amikor az iskolában az órán a gyerekek nem figyeltek a tanítóra, hanem el voltak foglalva a saját ügyeikkel, a tanító pálcájával figyelmeztetésképpen megkocogtatta a katedrát. Most a Teremtő megkocogtatta a katedrát, hogy kijózanodjunk. Hogy felismerjük azt, akit, ha keresünk, megtalálunk. Ezt én egy figyelmeztetésnek tartom.
– Ezek egy ószövetségi próféta feddő szavai is lehetnének. Ön ilyen horizonton látja ezeket az eseményeket keresztényként? Isteni figyelmeztetés?
– Feltétlenül. Ez az Isten közbeavatkozása. Tudom, hogy ha vége lesz ennek a járványnak, akkor már nem lehet majd tovább ugyanúgy élni; akik Isten nélkül akarják megoldani az életüket, kevesebben lesznek, és többen olyanok, akik Istenhez fordulnak. Ez egy figyelmeztetés, hogy őrá figyeljünk. Jézus azt mondja: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”. Rossz döntés az, ha Nélküle akarunk élni.
– Kósa Ferenc 1976-ban önről készített filmjében, a Küldetésben elhangzik az a mondat a szájából, hogy „Rájöttem, hogy nem magamért futok”. Ilyen összetartozás-élménye lehet sokaknak most? Feladják ugyanígy egyéni céljaikat, mert megértik, hogy van egy magasabb értelmű, közösségi cél?
– Egy ilyen példának jóval több a tudatalatti összetevője, mint gondolnánk. Én csak azt tudtam, hogy sokakért vagyok felelős. Szerintem hasonló felelősségérzet táplál, bátorít sokakat. Az a dolgunk most, hogy amennyire lehet, segítsünk a bajba jutottakon. Ahol jogos és égető szükséget szenved valaki, ott pótoljuk a hiányt, enyhítsük a fájdalmat. Mindez csak úgy lehetséges, ha tudjuk, hogy van valaki, aki pártfogol és tanácsol minket.
– Az öttusa kemény és magányos sport, minden versenyző elsősorban a saját határaival küzd meg. Milyen tapasztalatokat lehetett szerezni belőle, ami a mai kor emberének is fontos lehet ahhoz, hogy rendben legyen magával?
– Nagy fokú önismeretet. Az öttusában mindenki meg lesz gyóntatva. A szellemi és fizikai kimerültség állapotában nem marad erő a színlelésre, az ember vizsgázik: kiderül róla minden. Így egyre jobban megismeri önmagát és versenyzőtársait is. Csapatverseny esetén a közös cél elérése nagy energiát szabadít fel. Megtanultam továbbá veszíteni. Aki nem tud veszíteni, nyerni sem tud. Tisztában vagyok azzal is, hogy váratlan dolgok vannak, de véletlenek nincsenek. Nem szabad belemenni abba az utcába, hogy: mi lett volna akkor, ha nem így lett volna, hanem amúgy? Weöres Sándor írta: „Mert ami egyszer végbement / azon nem másít semmi rend, / se Isten, se az ördögök: / múlónak látszik és örök”. Verseny során az volt a lényeg, hogy mikor befutottam a célba, bármit mondhassak, csak azt nem, hogy maradt még erőm. A belső béke forrása az a tudat, hogy mindent megtettem a cél érdekében. Ha valakit a sikerei büszkévé tesznek, jobb lett volna, ha sikertelen marad. A büszkeség nagy átok. Aki érdemet saját magának tulajdonít, az az Istent lopja meg. Gyönyörűség azt látni, amikor a küzdő sikerében az ég felé mutat! A Szentírásban ez áll: „Az én erőm erőtelenség által végeztetik el”. Ez nem azt jelenti, hogy Jézus ereje van fogytán, hanem az enyém. Amikor én az erőm végére elérkezem, akkor lép közbe Isten, és adja azt az állapotot, amire mindig is vágyakozik az ember – és ez több és más, mint amit elképzelünk.
– Ezt konkrétan hogyan élte át versenyzés közben?
– Az 1972-es müncheni olimpián úgy éreztem, hogy ha egyéniben nyerek, akkor részem lesz ebben a teljességben. A rám nehezedő nagy elvárás azonban feszültséget okozott bennem, és egyre rosszabbul vívtam. Beláttam, hogy kevesebb, ügyetlenebb vagyok, mint gondoltam, és nem tudom megnyerni az olimpiát, a maradéktalan boldogság pedig nem lesz a birtokomban. És ebben a lemondásban találtam rá arra az állapotra, amelyre mindig is vágyódtam. És akkor ott minden menni kezdett a páston: csak adtam a találatokat, és nem kaptam – de immáron már nem érdekelt, mert tudtam, hogy abban az állapotban vagyok, amelyet úgy nevezhetünk, hogy az alkalmasság állapota. A megérkezettség állapota. A teljességnek egyfajta jelenléte. Akkor rájöttem, hogy ezt kerestem, de megtalálásának a feltétele az volt: annak az érzésnek, hogy nekem jár az olimpiai győzelem, ki kellett vesznie belőlem. Ezt azóta is tudom: az embernek minden tőle telhetőt meg kell tennie, és az Isten akkor veszi át az irányítást, ha én minden energiámat feléltem már. „Uram, nekem eddig volt erőm, a képességem eddig tartott, most Te következel”.
– Akkor Ő belép az ember életébe, és minden menni kezd, mint a karikacsapás. Még akkor is, ha válság van?
– Igen. Akkor is.
– Mennyire veszi komolyan az önkéntes karantént? Hogyan bírja a család a bezártságot?
– Elég nagy házunk van Budakeszin, a fiaink karanténba tettek bennünket, a feleségemet és engem. Két részre osztottuk a házat, nem megyünk sehova, itthon vagyunk. Hosszú telefonjaink vannak, és igyekszünk egymásban tartani a lelket.
Maráczi Tamás
(Mandiner)
